Százéves lenne Széchenyi Zsigmond.

felső-vidéki gróf Széchenyi Zsigmond 

(Nagyvárad 1898. január 23 – Budapest 1967. április 24.)

"A tiszteletére rendezett kiállítás egyik különleges dokumentuma egy olyan útlevél, melyet az írónak és feleségének, Hertelendy Margitnak állítottak ki. Egy igazolvánnyal, két fényképpel csak Ausztriába utazhattak. Ilyen volt közös életük is.

- A férjem már több mint harminc éve nem él. A Tóth Lőrinc utcai lakásunk a zöldre nézett. Madárfütty volt ott és veranda. A férjemnek már nem sok öröme telt benne, mert kezdődtek a betegségei. Miután ő meghalt, én még tíz évig elkínlódtam ott. Mentettem a könyvtárat, a hagyatékot. Az első házasságomból van egy nagy lányom. Neki is önálló otthont akartam, így kettőre cseréltük a lakást. Én ide, a vár alá keveredtem, a lányom meg a belvárosba.

Általában nem az otthonainkról, hanem a vadászatokról kérdeznek. Van egy olyan tévhit, hogy a férjem megállás nélkül vadászott. Ilyesmire csak élénk fantáziájú emberek emlékezhetnek, mert 1944-től 59-ig erre nem is volt lehetősége. Sőt, az 1960-as expedíció idején sem volt puska a kezében. A következő expedíciónál, 1963-ban, kijelentette, hogy nélkülem nem megy sehova. Az év decemberében indultunk hajóval Afrikába. A férjem azt mondta, repülőgépre legfeljebb csak bűnei bocsánatáért hajlandó felülni.

Ő nem volt a rohanó világba teremtett ember. Szerette megadni a módját mindennek, az utazásnak is.

Minden percben vele voltam. Én is természetközelben nőttem fel. Egy nagy kúriában laktunk Zalában, Pacsaandorházán. Édesapám korán meghalt, három fiútestvérem volt. Fiúbbnak kellett lennem a fiúknál, mert különben szekíroztak. Rengeteget lovagoltunk, teniszeztünk. Nagyon szigorú nevelést kaptam. Intézetben tanultam itthon és Ausztriában.

A Hertelendy-család ősi fészke, egy öreg kúria Vindornyalakon. Nagyon régi nemesi család a miénk, de nem voltunk bárók. Ez a mese (a báróságról szóló) onnan ered, hogy volt egy Mária Terézia-renddel kitüntetett lovag, Hertelendy Gábor. Ezzel a címmel együtt járt a báróság, de ő nem vette fel a címet. Egyébként ő alapította Gyöngyösön a nádor huszárezredet. Nem messze innen, utcát neveztek el róla.

A nyelvmesternő magániskolát 1943-ban végeztem. Vendéghallgatóskodtam az egyetemen művészettörténet és francia szakon. Aztán jött a világégés.

Utána elég hamar férjhez mentem. Széchenyi Zsigmond a második férjem volt. A lányom nagyon jóban volt a nevelőpapával, ami nekem nagy megnyugvást és örömet jelentett. Köztünk egyébként huszonhét év volt a korkülönbség.

A testvéreimet internálták, fogságba kerültek. Nem lehetett akkor tudni az okokat. Széchenyit is kitelepítették, internálták, börtönbe zárták. Pedig nem politizált.

A mamám itthon volt, vele és a lányommal éltünk Keszthelyen. Nagyjából ismertem már a Széchenyi-családot. Zsigmonddal a közös sors hozott össze, az, hogy mindkettőnket földönfutóvá tettek. Sokat bridzseltünk, kirándultunk. Sokáig nem tudtunk összeházasodni, mert se lakásunk, semmink nem volt. Akkor Helikon-könyvtárnak hívták a kastélymúzeumot. Mind a ketten ott dolgoztunk. A férjem állományon kívüli segéderő volt, én meg kazánfűtő és takarító. Nagyon sokoldalú lesz az ember ebben a világban.

Az expedíciónak köszönhető, hogy Pestre jöhettünk. Az Élmunkás téren akkor építették azt a Jáki-templom imitációt. Annak a plébániája megürült, és azt kaptuk meg lakásnak. A Jókai utca akkor kiért a térig. Földszinti lakásunk koromsötét volt. Sose tudtuk, nappal van-e vagy éjszaka. Alattunk falerakat volt, létrákat és hordókat gurigáltak naphosszat. Ma is, ha hordót látok, úgy érzem, mintha ütögetnék a fejemet. Szemből, a Szikra moziból állandóan özönlött a nép. Az udvar felé sem lehetett szellőztetni. Volt ott egy sötét lebuj, a bár. Nyitás előtt sorban álltak az emberek. Éjjel dobálták ki a részegeket. Azok meg az utcán pofozkodtak. Akkor a ház népe fölülről, a harmadik, negyedik emeletről vödör vizekkel öntözte őket. Azok meg dühükben dobáltak, és mindig a mi ablakunkat találták el. Szóval, elég mozgalmas élet volt. Öt évig tartott.

A férjemmel nagyon sokat dolgoztunk együtt. Rengeteget fényképeztünk, főleg fekete-fehéret. Két gépünk volt, de ma is lehet tudni, melyik képet csináltam én, melyiket ő. Annyira jó szeme volt. Itt vannak az albumok. Afrika zebrába kötve, Alaszka fókába, India tigrisbe, Európa zöldbe.

Az Istenhegyi úti villa, ahol a gyűjtemény volt, bombát kapott. Ezerháromszáz trófea, hét őzbak és négy szarvas kivételével, mind elpusztult. A legféltettebb dolgok, albumok, naplók, a család Úri utcai házában voltak, ezért maradtak meg.

Sok mendemonda járja, köztük is a legmulatságosabb, hogy én azért nem kaptam kárpótlást, mert a férjem elvadászta a vagyont. Ez nem így van. A Széchenyi-vagyon után nem is kaphattam, mert amikor a földeket elvették, még nem is voltam Széchenyiné. Így maradt négyezer hold föld, ami után senki nem kapott semmit. A férjem különben csak Kőröshegyet "afrikázta el", de azt a húszas évek végén. Ezt nagyon kellemes öniróniával meg is említi az Ünnepnapok című könyvében. Azt írta, elég szomorú, hogy elafrikázta, de bár vetette volna az oroszlánok elé a többit is...

Amikor egyedül maradtam, egy-egy dolgot el kellett adnom. Két célom volt, egyik, hogy a lányomnak diploma legyen a kezében, másik, hogy a könyvtárat megmentsem. Ezért harcoltam vég nélkül, amíg aztán sikerült elérni, hogy a Természettudományi Múzeumé legyen. Négy-ötezer kötetből áll, magyar, német, angol, francia nyelven. Köztük fantasztikus ritkaságok. Mindig azt mondtam, engem kezeljenek úgy, mint a könyvtár egyik kötetét. Én a könyvtárral akarok élni.

A könyvtár egyben van, és jó helyen. Mindig furdal a lelkiismeret, hogy nem egészen jól csinálom. Jobban, ügyesebben kellene, de nem tudom ügyesebben."