"...Tolnatamási számomra szomorúan végződött, mert a faluban spanyoljárvány
tört ki, és ebben a járványban megbetegedett édesanyám és a nálamnál egy
évvel fiatalabb Béla öcsém. Mialatt az öcsém éppen haldoklott, és apám
vele volt elfoglalva, a háztartási alkalmazott édesanyám ágya szélére
ülve, neki az imakönyvéből felolvasott. Az öcsém közben meghalt és
édesapám jóformán fel se ocsúdva ebből az állapotból, átment anyám
szobájába, ahol rémülten látta, hogy a leány ott ül az ágy szélén,
olvas, anyám pedig hanyatt fekve alszik. Apám odarohant, elkezdte rázni,
de semmi életjelt nem adott. Kikapta az ágyból és rohant vele ki az
udvarra, a levegőre. Sajnos azonban semmi sem segített, úgyhogy
édesanyám és az öcsém ugyanazon a napon, egy óra különbséggel haltak
meg. Ez 1918. október 21-én történt.
Miután édesanyám meghalt és
édesapám azokban a nehéz időkben nem tudott velem mit kezdeni, Szegedre
kerültem az anyai nagyanyámhoz, özv. Cseresnyés Lászlónéhoz. Úgyhogy
Szegeden a Deák Ferenc utca 2-ben éltem át a forradalmi állapotokat.
Élénken visszaemlékszem, hogy egy napon megjelent a lakásunkon egy
elvtárs, bőrkabátban, bőrsapkában, fűzős amerikai csizmában, és a
háztartási alkalmazottnak mondta, hogy azért jött, hogy felszabadítsa,
hogy magával vigye, mert többet nem lesz cseléd és nem fogja az urakat
szolgálni. Emlékszem, hogy a kislány rettentően sírt, odavolt, és
mondta, hogy ő itt nagyon jól érzi magát, otthon érzi magát,
családtagnak érzi magát, és ő nem akar menni sehova sem, mert neki itt
jó… De az elvtárs hajthatatlan maradt, és a kislánynak muszáj volt
összeszedni a holmiját, összecsomagolni, és el kellett mennie. Aztán a
nagybátyámat becsukták a Tisza-híd egyik indóházába. De megszökött,
mégpedig olyan módon, hogy valahogy az ablakon keresztül kimászott, és a
Tiszába ugorva átúszott a Tiszán. Tekintve, hogy közel laktunk,
sikerült neki hazakerülni, és attól kezdve otthon rejtőzködött.
Egy
szép napon aztán francia csapatok vonultak be Szegedre. Emlékszem, hogy
megjelent a lakásunkon egy kis termetű, nagyon snájdig kis francia
tiszt, egy ajtónagyságú ragyogó fényes képű néger tisztiszolgával, és
beszállásolta magát hozzánk. Bennem él a kép, hogy miután a francia
tiszt átlátta a helyzetet, hogy egy nagy lakásról van szó, és a
nagymamám egyedül van, és a lakás eléggé el van hanyagolva, mindjárt
elrendelte, hogy ez a néger az összes szőnyeget pakolja fel, vigye le az
udvarra. Ott aztán a porolóval végtelen erővel addig porolta, amíg a
tiszt a balkonról úgy látta, hogy még porzik. Én mindig meg voltam
rémülve, mert ez a néger tisztiszolga állandóan vigyorgott, és minden
alkalmat megragadott, hogy földobjon engem a levegőbe, majd nagy
hahotázás közben elkapjon. Inkább féltem. A másik érdekesség volt, hogy
jöttek arabok, ún. szpáhik, csodálatos szép arab szürke telivéreken,
csodálatos gyöngyházzal kirakott lószerszámaik, fehér lebernyeges
kabátjuk volt, belül vörössel bélelve és burnuszt viseltek. Nagyon szép
szál legények voltak, de rettenetesen veszélyesek, úgyhogy közhírré is
volt téve, hogy nőknek az esti órákban nem volt tanácsos az utcára
menni.
A francia csapatok elvonulása után részese voltam annak,
amikor Horthyval az élén a magyar nemzeti hadsereg bevonult Szegedre. Ez
annyiban volt érdekes, hogy én ekkor találkoztam életemben először
Bajcsy-Zsilinszky Endrével, aki Gömbös Gyulával – aki tartalékos
huszártiszt volt és nagyapámnak nagy tisztelője – eljött hozzánk
nagymamámhoz tisztelgő látogatást tenni. Emlékszem, hogy a térdére
ültetett és lovagoltatott ott, és azt mondta, hogy biztos, hogy belőled
is huszár lesz.
Később is nagyanyád nevelt?
Amikor
édesapám másodszor is megnősült, én visszakerültem Tolnatamásiba. De nem
sokáig maradtunk Tolnatamásiban, mert időközben édesapám Pápára került.
Ennek az áthelyezésnek családi okai voltak, ugyanis anyai nagyapám,
Cseresnyés László veszprémi származású volt. Neki Pápadereskén, Pápától 8
km-re, Borsosgyőr határában volt egy 500 katasztrális holdas
földbirtoka, egy 12 szobából álló családi kúriája, azonkívül egy
komplett gazdasága épületekkel felszerelve. Nagyapám úgy végrendelkezett
– öt gyermeke volt, ezek közül három fiú és két lány –, hogy mindegyik
gyerekére hagyott 100-100 katasztrális hold földet, de a holtig tartó
haszonélvezet az özvegyét, Cseresnyés Lászlónét illette meg.
Nagyanyámék
házassága nagyon romantikus, Jókai-regénybe illő házasság volt. Ugyanis
nagyapám, mint fiatal tiszt, hadgyakorlaton vett részt. Abban az időben
a huszárok, a katonaság lovon vonult, utánuk ment a trén, az
szállította a szükséges felszerelést, a lovaknak a szénát stb. A
hadgyakorlat során, vonulás közben nagyapám lovának meglazult a patkója.
A falvak határában akkoriban mindenütt volt egy kovácsműhely. Nagyapám
odalovagolt a kovácsműhelyhez, és beszólt a kovácsnak, hogy erősítse meg
a lova patkóját. Mondanom se kell, hogy a kovács azonnal ugrott és
csinálta a dolgot. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a nagyapám még a régi
egyenruhában – piros nadrág, atilla, mente, csákó stb. – járt. Egyszer
csak jött a kovács kislánya, egy olyan 15-16 éves lány, azzal a bizonyos
jól ismert falusi vizeskorsóval. A nagyapám leszólt a lánynak: Kislány,
hozd csak ide azt a vizet! A kislány odament, nagyapám lehajolt a
nyeregből, és miközben a kovács végezte a maga dolgát, a lányt a
korsóval együtt fölemelte és odaültette maga elé a nyeregre. Ez a
kislány lett később az én nagyanyám. Persze nem volt ilyen egyszerű a
dolog, mert abban az időben a katonaságnál a huszárság volt a
legelőkelőbb fegyvernem, és huszártisztek csak arisztokrata, dzsentri,
tehát nemesi származású, jómódú földbirtokos családok gyermekei
lehettek. Természetes, hogy nagyapám nem vehette feleségül egy falusi
kovács lányát. Úgyhogy az lett a dologból, hogy nagyanyámat
kiszakították a környezetéből, és örökbe fogadta gróf Takács Tolvai, aki
a háború előtt a Frontharcos Szövetségnek volt az elnöke. A legjobb
intézetben taníttatták, és amikor elérte azt a kort, és olyan
úrikisasszony lett belőle, hogy szóba jöhetett a házasság, akkor
nagyapám elvette, de akkor már a nagyanyám gróf Takács Tolvai, tehát
arisztokrata volt, sőt mi több, származásilag tulajdonképpen nagyapám
fölött állt.
Említetted, hogy anyai ágon nagyapádnak volt birtoka. Apai ágon a családnak már nem volt birtoka?
De
igen, volt. Csak amikor a trianoni szerződés következtében
elszakították Erdélyt, Bánátot, a Temesvár–Pancsova részt, akkor
édesapám tulajdonképpen minden vagyonát elveszítette, és kizárólagosan a
katonatiszti fizetés maradt meg jövedelemként. Később a nagyanyámmal
Szegedről Pápadereskére költöztem át, így kerültem a pápai bencés
gimnáziumba. A gimnáziumban én nem voltam jó tanuló. A tanáraim mindig
azt mondták, hogy a Laci egy jófejű gyerek, de végtelenül lusta.
Lustának éppen nem voltam lusta, de borzasztó játékos voltam, aminek az
volt a magyarázata, hogy a nagyanyám, aki engem nevelt, borzasztóan
elkényeztetett. Én voltam a család szeme fénye, és nekem az égvilágon
minden meg volt engedve. Gyerekként tudatosította bennem nagyanyám
nevelése, hogy a Lacit nem kell bántani, mert Laci mögött egy olyan
vagyon van, ami őneki a megélhetését biztosítja egész életében. Nekem
kedvenc tantárgyam volt a hit- és erkölcstan, a természetrajz, a
földrajz, történelem. Azonkívül kiváló sportoló voltam.
Egy ideig
gróf Esterházy Tamás jószágkormányzójánál, Darányiéknál laktam, mint
kosztos diák, Pápán. Annál a Darányinál, akinek a fia, Darányi József a
Magyar Atlétikai Clubnak, a MAC-nak a színeiben Magyarország súlydobó
bajnoka volt. Ő is bencés diák volt. Ezeken az atlétikai versenyeken és
egyéb eseményeken, pl. a pápai futballcsapatban, ahol mint kapus
jeleskedtem, én képviseltem a bencés gimnáziumot. A tanáraim viszont
nagyon szerettek, mert volt egy olyan tulajdonságom, ami az ő szemükben
nagyon sokat nyomott a latban. Ez pedig az őszinteségben nyilvánult meg.
Ez nálam odáig ment, hogy fölszólítottak pl. felelni. Felálltam és
közöltem, hogy főtisztelendő tanár úr vagy főtisztelendő osztályfőnök
úr, nem készültem. Megdöbbenve rám nézett, hogy miért nem, beteg volt?
Nem. Hát akkor? Korcsolyázni voltam. Ezt rettentően honorálták, hogy ez
nem hivatkozik arra, hogy feje fájt vagy ez volt, vagy az volt, hanem
megmondta, hogy egész egyszerűen nem volt kedve tanulni.
Pápán én
elvégeztem az iskoláimat, át-átcsúsztam egyik osztályból a másikba,
mert a tanárok szerettek, kitűnő ministráns voltam, egyházi
segédletekben közreműködtem. Mindig úgy alakult, hogy év végére a
számomra kritikus tárgyakból átcsúsztam. Meg az volt, hogy az intézetben
volt menza a bentlakó diákok részére, és nagyanyám ilyen vonatkozásban
nagyon gavallér volt. A menzát ellátta burgonyával, búzával, egyszóval,
ami a gazdaságban termett. Befogták Pápadereskén a hatökrös szekeret,
aztán behúzták Pápára a gimnázium udvarára az élelmet, és lepakolták.
Szóval átmentem, elvégeztem az iskolákat.
Milyen szellemi hatások értek Pápán?
Az
ifjúságomnak volt egy kisiklása. Nekem ugyanis tanárom volt Slamadinger
Ottó, aki Habsburg Ottónak volt a nevelője, valamint Blazovits Jákó,
aki amikor egyszer a tornacipőm Népszavába volt csomagolva, még aznap az
ellenőrző könyvembe beírta, hogy egy Hertelendy, egy csendőrezredesnek a
fia, és egy Szent Benedek-rendi Szent Mór katolikus gimnázium tanulója
még a tornacipőjét se csomagolja egy marxista-ateista egyház- és
hitellenes újságba. Különben ez a Blazovits Jákó váltotta fel Habsburg
Ottó nevelésében Slamadingert. Ezeknek a tanár uraknak a befolyása alatt
én egy kis ideig legitimista voltam. Probléma volt nekem a király
nélküli magyar királyság.
A család hogyan gondolkodott a jövődről?
Édesapám
szerette volna, ha én katonai pályára megyek, és ebbe az irányba az ő
részéről történtek komoly lépések is. Át akart vinni engem Sopronba, a
katonai főreáliskolába cőgernek. A kérvényt maga Gömbös Gyula írta alá
és javasolta. Nekem azonban nem volt kedvem hozzá. Így aztán a felvételi
vizsgára elmentem, de ott a szó szoros értelmében annyira nem feleltem
meg, olyan elemi feladatokat nem oldottam meg, amit pedig tudtam, hogy
minden magas protekció ellenére se lehetett róla szó. Én nem is bántam,
és apám is megbocsátotta a dolgot, mert végeredményben rájött arra, hogy
én ezt tulajdonképpen szándékosan csináltam. Én annyira hozzászoktam
nagyanyám mellett ahhoz az életformához, hogy a szabadságom megvolt,
hogy nem bírtam a kötöttséget. Pl. az iskolaév befejeztével a nyarat
Almádiban töltöttem. A nagyapám veszprémi volt, és volt neki egy bátyja,
dr. Cseresnyés József, aki Veszprémben volt nőgyógyász és gyermekorvos.
Borzasztó jómódú ember volt. Jóformán egész utcasorok az ő tulajdonát
képezték. Neki volt egy szerelmi házassága, de a felesége nagyon
fiatalos és nem sokkal a házasság után meghalt, és ő soha többé nem
nősült meg, hanem arra áldozta a vagyonát, hogy Veszprémben alapított
egy gyermekmenhelyet, ahol összeszedte az egész vármegyéből a
törvénytelen és árva gyerekeket, és ebben az intézetben neveltette őket.
Akinek jó feje volt, azt taníttatta tovább, amelyiknek nem, annak
valamilyen szakmát adott a kezébe, úgyhogy az egész vármegyében, sőt az
országban talán, úgy szerepeltek, hogy a Cseresnyés-gyerekek. Ez az
épület ma is áll Veszprémben, de most azt hiszem, rendőrség van benne.
Ennek a Cseresnyés Józsefnek Balatonalmádi-Öreghegyen volt egy gyönyörű
villája és egy hatalmas szőlője. Azonkívül az öregúr alapítója volt a
balatonalmádi jachtklubnak. Csupán reprezentációs célból építtetett a
balatonfüredi hajógyárral egy jachtot. Ez a Nemere – talán hallottál
róla – ma is létezik. Libanoni cédrusból készült. Ezt csak azért mondtam
el, hogy amikor a tanítás véget ért az iskolában, akkor én
összepakoltam és mentem Balatonalmádiba, ahol a villától kezdve a
jachtig, minden az én rendelkezésemre állt, úgy élhettem ott a
világomat, ahogy az nekem jólesett. Egészen addig, amíg újra nem
csengettek az iskolában. Itt kerültem kapcsolatba a technikai
sportokkal, mert később azután, amikor elindult Magyarországon is a
vitorlázórepülő-sport, akkor én az elsők között kapcsolódtam be a
repülésbe. Ebben nekem nem kisebb tanáraim voltak, mint az akkori idők
legnagyobb magyar sportrepülői, Rotter Lajos, vitéz Hefti Frigyes és a
legismertebb magyar repülő, Kaszala Gábor. Én a Hármashatár-hegyen a
cserkészrepülőknél kezdtem a vitorlázást.
Ez azt jelentette, hogy fölkerültél Pestre?
Igen.
Ez úgy jött, hogy a nagybátyám ügyvédi irodát nyitott a Petőfi Sándor
u. 10-ben, és akkor nagyanyám is felköltözött Budapestre. Itt volt nagy
lakásuk nekik, ügyvédi iroda, és mivel a nagybátyám az akkori idők ún.
felső tízezrével tartotta a kapcsolatot, ő egy nagyon jól menő,
bevezetett ügyvéd volt. A Láng gépgyároséktól kezdve a magyar
arisztokrácia és a művészvilág elitjének a jogi képviselője volt. A
Cseresnyés családban ő volt a legidősebb fiú.
A nagybátyám révén
kerültem Pestre, és itt Pesten belekerültem ebbe a társaságba. A
repülőknél az ifjú Horthy Miklóssal kerültem kapcsolatba, illetve
Istvánnal, mert ő volt a repülő. Ezt a kapcsolatot az is mélyítette,
hogy édesapám a kenderesi csendőr őrkülönítmény parancsnoka lett. Ebben a
minőségében ő együtt élt a Horthy-családdal. Tehát bent lakott a
kastélyban, velük együtt étkezett, reggelizett, ebédelt, vacsorált.
Mivel apám kitűnően beszélt németül, mégpedig nem svábosan, hanem az ún.
bajor németet, és Horthy, főleg mint volt osztrák–magyar monarchiabeli
tiszt, mint Ferenc József volt szárnysegédje inkább németül beszélt,
apámban nagyon jó társalkodó partnerre talált. És még előnye volt
apámnak vele szemben, hogy apám kitűnően teniszezett, és a Horthy minden
napot azzal kezdett, hogy a parkban volt egy teniszpálya. A Horthy
ezekre a teniszmérkőzésekre rendszerint meghívta a magyar élvonalbeli
teniszjátékosokat, Kerling Bélát, azután borzasztóan szerette az Asbóth
Jóskát, aki egy szombathelyi MÁV-bakternak volt a fia. Aranyos, kedves,
eredeti pofa volt. Fokozta a dolgot még az is, hogy a Horthyék, ha
Kenderesen nyaraltak, borzasztó egyszerű és puritán életet éltek. A
személyzet a lehető legkisebb létszámú volt, és a főméltóságú asszony,
Horthyné maga vezette a háztartást. Mikor megtudta azt, hogy apám a
felesége révén veszprémi Cseresnyés, a Horthyné kisütötte, hogy a
Cseresnyések ilyen és ilyen vonatkozásban rokonságban vannak a Purgly
családdal. Mert Horthyné Purgly lány volt.
A másik dolog pedig,
hogy Horthy rettenetesen allergiás volt arra, nem bírta elviselni, hogy
őt őrzik. Ő kizárólag reprezentációból és történelmi hagyományból
megtűrte a testőrséget, a koronaőrséget, palotaőrséget, de azt, hogy ő
észrevegye, hogy vadászat közben egy fa mögött áll egy csendőr…, akkor
földindulás volt. Apám ezt olyan tapintattal tudta megoldani, hogy
amikor megszűnt a csendőrkülönítmény parancsnoka lenni, akkor átvette a
Belügyminisztériumban a Horthy utazásainak az ügyintézését. Aztán
Szegedre került az ország legnagyobb csendőrkerületének, az V.
csendőrkerületnek az élére, tagja lett a csendőrtörzstiszti karnak.
Egészen '45-ig a csendőrségnél szolgált?
Nem.
Édesapámat egyszer Szegedről Pestre rendelték törzstiszti
megbeszélésre. Apámnak hivatalból járt egy Mercedes Benz gépkocsi,
aminek a vezetője egy csendőr volt. Útban voltak Budapestre. Kecskemét
határában a csendőr hátraszól apámnak, hogy ezredes úr kérem, most ment
el a felügyelő úr autója mellettünk Szeged irányába, határozottan
láttam. Erre apám azt mondta, hogy forduljunk meg, megyünk vissza
Szegedre. Szinte azt lehet mondani, hogy egyszerre érkeztek meg. A
tábornok csodálkozott, hogy mi az, hogy te itt vagy? Neked Pesten
kellene lenned most. Mire apám azt felelte, hogy tábornok úr kérem
szépen, ha teneked kell ott elnökölnöd, és nem vagy ott, akkor én úgy
gondolom, nem lehet olyan fontos megbeszélés, hogy engem ne tudjanak
nélkülözni. A másik dolog pedig, hogy én úgy gondolom, hogy mint
kerületi parancsnoknak, ha te itt vagy, akkor nekem kötelességem itt
lenni. Egy homokfutó lovas kocsin kimentek a szegedi tanyákra harcászati
és lövészeti gyakorlatra. A kocsin apám és a tábornok között lezajlott
egy beszélgetés, ami kb. így hangzott: Ha a Magyar Királyi Csendőrség
mindazt végrehajtotta volna, amit a felügyelői kitaláltak, akkor ma már
nem lenne az az egész világon elismert közbiztonsági szervezet, mint
ami. Mire a tábornok rákérdezett, hogy hogy érted ezt? Mire apám azt
mondta, hogy kérlek szépen, a csendőrőrsöknek a csendőrség felügyelője
nem egyéb, mint egy fotográfia. Az egyik képet kivesszük a keretből, a
másikat a helyére tesszük. Nekem van olyan őrsöm, ahol a régit ki se
veszik, hanem az újat eléje teszik. 48 óra múlva apám íróasztalán ott
volt a levél, hogy kérje a nyugdíjazását. Amennyiben kéri, budapesti
nyugdíjjal mehet el, amennyiben nem kéri, vidékivel. Mivel apám
fizetésből élt, és kiskorú gyerekek neveléséről volt szó, a húgom az
angolkisasszonyoknál és a Sashegyen a Notre Dame de Sionban tanult, az
öcsém pedig Gödöllőn a premontreieknél, elképzelheted, hogy ez pénzbe
került, tehát kérte a nyugdíjazását. Nyugdíjazták, illetve mielőtt
nyugdíjazták, fölszólították, hogy lépjen a honvédség kötelékébe. Ő ezt
elutasította, mondván, hogy kérem, én egész élelemben csendőr voltam, én
most ezredesként, az én koromban nem tudok egy számomra idegen és új
testületbe beilleszkedni. Ez nekem egészen más világ. Én ezt nem tudom
vállalni. Ekkor fölajánlották neki, hogy vállalja el az Elektromos
Művek, majd miután elutasította, a Vízművek katonai parancsnokságát.
Tekintettel azonban arra, hogy ezek mind politikai jellegű dolgok
voltak, édesapám elutasította. Azt mondta, hogy kérem, én levettem az
uniformist, semmit nem vállalok. Nyilvánvaló volt, hogy a katonai
parancsnokokat azért helyezték oda, mert maguknak az üzemeknek,
közüzemeknek a dolgozói abban az időben már úgy voltak kezelve, mintha
katonai szolgálatot teljesítenének.
Mihez kezdett azután?
Édesapámnak
nem volt vagyona, ő fizetéséből élt. Ezért a csendőrségnél szerzett
tapasztalatok felhasználásával olyan nyomtatványokat szerkesztett,
amelyek jobban megfeleltek a célnak, mint az eddig használtak.
Létesített egy vállalatot Hertelendy László és Társa címen. Ez a
vállalat nagyszerűen bevált, mert apámat a volt tiszttársai,
beosztottjai végtelenül szerették, tisztelték, mert egy rettenetesen
korrekt és becsületes ember volt, aki szinte minden egyes beosztottjának
a sorsát a szívén viselte. Ezért apámat felkarolták, olyannyira, hogy
az addigi szállítók egymás után adták be a kulcsot, mert nem tudtak
velünk konkurálni.
A Pestre költözés után a te sorsod hogyan alakult?
Én
cserkész voltam, egy egyházi cserkészcsapatban, a 148-as
Nagyboldogasszony cserkészcsapatban, amelynek a szervező testülete és
fővédnöke a krisztinavárosi római katolikus egyházközség volt. Ennek az
első plébánosa az én időmben Knébel Miklós pápai kamarás volt, aki
egyben a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumnak volt a hittanára. Ez a
Knébel Miklós azonban belső papja volt Habsburg József főhercegnek, és a
családban bármi néven nevezendő esemény volt, erre mindig a Knébel
Miklós volt hivatalos. Az ifjú Ferenc főhercegnek rendkívül népes
családja volt, nem is tudom, hogy hány gyerek, ha keresztelő vagy valami
volt, mindig a Knébel ment el. Mivel rólam tudta személyes
tapasztalatból, hogy szerfelett kitűnő ministráns vagyok, ezekre az
eseményekre mindig magával vitt. Úgyhogy bejáratos lettem fönt a Várban
az azóta már a föld színéről is eltüntetett József főhercegi palotába. A
cserkészetnél aztán mindenkivel kapcsolatba kerültem egyházi vonalon –
itt gondolok elsősorban Sik Sándorra, a piarista rendfőnökre – és itt
kezdődött a Wallenberg-ügy is. Nem tudom, mennyire ismered Sik Sándor
származását. Izraelita származású volt, és egyben gróf Teleki Pál és
gróf Khuen-Héderváry mellett Magyarország egyik főcserkésze. Én
tulajdonképpen olyan beállítottságú voltam, akire a családon belül és a
baráti körben általában azt mondták, hogy én kommunista vagyok.
Ezt milyen alapon kezdték mondogatni?
Olyan
alapon, hogy egy olyan csapatban voltam cserkész, amelynek az
összetétele borzasztó heterogén volt. Ebben a csapatban voltak hozzám
hasonló származású, ún. úri gyerekek, de voltak munkás-, paraszt- és
iparos-gyerekek is. Volt olyan fiú, aki a Déli pályaudvaron mozdonyfűtő
volt, volt, aki szabóműhelyben dolgozott mint inas vagy pékműhelyben
stb. Ezek nekem a mai napig, akik élnek, egytől egyig a
cserkésztestvéreim.
Azok, akik félig tréfásan kommunistának
neveztek, azt kifogásolták, hogy ezeket az embereket te egyenrangú
tagként kezeled, vagy ennél messzebbre is elmentél?
Ennél
messzebbre is elmentem. Ezek nemhogy nekem testi-lelki barátaim voltak,
hanem meggyőződéses, ma is meggyőződéses szocialista vagyok a szó
legnemesebb értelmében. Nekem hitem az, hogy az új társadalmi rend
minden körülmények között feltétlenül a szocializmus felé tendál. Csak
azt mondom, hogy a jelennek ehhez semmi köze.
A múltkor a Tabajdy
elvtárs tartott előadást, a kisebbségi dolgokról volt szó. A végén
megkérdeztem, hogy mondja Tabajdy elvtárs, akik elrontották a dolgokat,
és ide juttatták az országot, azok rendbe fogják tudni a dolgot hozni?
Mert én nem tudom elképzelni. Engem egy dolog irritál, éspedig az, hogy a
jelenlegi vezetés nem áll azon a magaslaton, hogy befelé fordulva,
magában keresve a hibát, önmagát likvidálja vagy felszámolja.
Térjünk vissza a cserkészethez.
Ebben
a cserkészcsapatban nehogy azt gondold, hogy kizárólag római katolikus
fiúk voltak. Nem. Például az öregcserkészcsapat rajparancsnoka,
Garamszegi Tibor zsidó származású volt. A fiút abszolút nem érdekelte a
cserkészet, de én rábeszéltem a szülőket, mondván, hogy akár tetszik a
Tamásnak, akár nem, jó lesz, ha ő idejön és itt lesz köztünk.
Ugye, egy katolikus egyházközség elsősorban mentesült a leventeoktatáson való részvétel alól. Ez mindenképp előnyt jelentett.
Hogy
ezeknek a fiúknak a nyári táborozását, nyaralását előmozdítsam, a
Krisztina krt. 1-ben, a volt Philadelphia Kávéház fölött, a Budai
Polgári Kaszinóban minden adandó alkalmat megadtam, hogy estélyeket,
bálokat rendezzek. Ilyenkor megkerestem azokat a közéleti
személyiségeket, akiktől támogatást remélhettem. Nem túlzok, ha azt
mondom, hogy én nagybányai vitéz Horthy Miklóstól kezdve Gelb Malvinig[SZJ]
jóformán mindenkit ismertem. Nézd, én társaságbeli fiatalember voltam.
Abban az időben volt egy ún. Bálközi Blokk, mert a farsangi szezonban,
téli szezonban nagyon sok bált rendeztek, különböző egyesületek,
egyetemisták, közgazdászok, orvosok, Emericana.[SZJ]
Ezeknek a báloknak a jövedelme rendszerint valami jótékony célt
szolgált. Hogy a bálok rentábilisak legyenek, tehát ne legyen az, hogy
egy nap több bált rendeznek, ezért alakult ezeknek a báloknak a rendező
bizottságából egy blokk. Ezek egyeztették a terminusaikat. Így aztán
egyik sem okozott konkurenciát a másiknak, mindegyik előmozdította a
másiknak a sikerét, és mindenki megtalálta a számításait. Bizonyos
vonalon én ezeknek az estélyeknek rendezője voltam, és ezek nagyon
alkalmasak voltak arra, hogy abban az időben az embert megismerjék.
Ezekre a bálokra meghívót küldtek szét, ezek zárt körűek voltak. A
meghívókon szerepeltek a fővédnökök, védnökök, elnök, alelnök, ilyen
rendező, olyan rendező. Ha te elmész a Széchenyi Könyvtár
nyomtatványraktárába és előkeresed a korabeli báli meghívókat, akkor
feltétlenül megtalálod ott az általam rendezett báloknak a meghívóit,
mert én magam terveztem mindig a meghívókat, és mindig szóbeszéd tárgyát
képezte, hogy a Hertelendy micsoda fantasztikus ízléssel és
rafinériával tudja a báli meghívókat megcsináltatni, megtervezni.
A bálok bevétele tette lehetővé a nyári táborozást?
Igen,
ez hozta azt, hogy nyáron el tudtam vinni 100 gyereket ingyen nyaralni.
Útiköltség, minden biztosítva volt. Nem is beszélve arról, hogy én
táborhelyül általában valamelyik arisztokrata család birtokát
választottam, ahol a család megengedte, hogy sátort verjünk, és még el
is láttak bennünket. Szállították a birkát, és a gyerekek torkig
zabálhatták magukat. Mindig meghízva jöttek haza a táborból. Teljesen
ingyenes volt. Egy fillérjükbe nem került. Tulajdonképpen a
cserkészetnek köszönhetem az első házasságomat is. Testi-lelki barátom
lett ebben a cserkészcsapatban Herczkó László. Az édesapja a
krisztinavárosi római katolikus fővárosi iskola bentlakó altisztje volt.
Vagy nevezzük nevén: iskolaszolga. A lányát pedig a szüleim és a
családom minden ellenkezése dacára elvettem feleségül. Nem érdekelt,
hogy a társaság, amelyhez tartoztam, akik közt éltem és mozogtam, mit
fog ehhez szólni. Az egyik Festetich fiú például ezzel kapcsolatban
félreérthetetlen szemrehányást tett nekem. Erre azt mondtam neki, hogy
mondd, kérlek szépen, mennyivel különb a te barátnőd, a Molnár Manyi,
aki a XII. kerületi elöljáróság altisztjének a leánya. Mire ő azt
felelte, hogy igen, igen, ebben igazad van, de én nem veszem el
feleségül. De engem ez egyszerűen nem érdekelt.
Más téren sem befolyásolta a kapcsolataidat?
Itt
van pl. a Ságvári Endréhez fűződő kapcsolatom. Vele Sik Sándoron
keresztül kerültem kapcsolatba, mégpedig olyan formában, hogy volt egy
öregcserkész- és turistatalálkozó, ahol Sik Sándor elnökölt. Itt
ismertem meg Ságvári Endrét. Aztán ahogy lenni szokott, az ember
valakivel megismerkedik, és aztán rendszeresen összefutnak. Ebben az
időben édesapám egy ebédnél szól nekem, hogy ebéd után beszélni akar
velem. Meg kell mondanom, hogy apám borzasztó szigorú ember volt és
következetes, úgyhogy annak ellenére, hogy már felnőtt férfi voltam, sőt
nős ember, azért ha az apám valamit akart, mindig egy kicsit a
torkomban dobogott a szívem. A lényeg az, hogy a beszélgetésnél azt
kérdezi tőlem, hogy hol voltam vasárnap. Mondom, a Hármashatár-hegyen
repültem. – És kikkel találkozott? Soroltam az ismerősöket. – Hogy jött
haza a Hármashatár-hegyről? Mondom, Hűvösvölgyön keresztül, a Balázs
vendéglőnél. – Egyedül? Akkor kapcsoltam, mondom, nem. Egy ismerősömmel,
egy turistával találkoztam, aki szintén éppen hazafelé tartott. – És az
ki volt? Mondom, Ságvári Endre. – Hol ismerte meg? Mondom, a hárshegyi
cserkészparkban, egy turista-cserkész találkozón, Sik Sándor útján, ő
mutatott be. Akkor tudtam meg, hogy Ságvári illegális kommunista. De
jellemző édesapám korrektségére, hogy mikor megkérdeztem tőle, hogy most
mitévő legyek, azt mondta, hogy egész nyugodtan, így, ahogy most
beszélgetünk, mondja meg neki, hogy a maga apja stb., hogy nem
egyeztethető össze. Intelligens ember, a fővárosnál van állásban,
tisztviselő, meg kell hogy értse. A másik dolog, még jó szolgálatot is
tesz neki, mert legalább figyelmeztetni fogja arra, hogy vigyázzon, mert
figyelik. Ehhez tartsa magát.
Erre vonatkozólag szeretnék egy
másik példával is élni. Mikor Bajcsy-Zsilinszky Endrét megismertem,
Bajcsy-Zsilinszky Endre egy rettenetesen szélsőséges fajvédő volt.
Bajcsy-Zsilinszky Endre engem megtanított egy versre, ami abban az
időben dívott, és így hangzott, hogy "Erger Berger sós Berger, minden
zsidó gazember". Mikor Bajcsy-Zsilinszky elment, és mint afféle gyerek,
édesapám elé álltam, és elszavaltam a versikét. Akkor édesapám azt
mondta, hogy idefigyelj édes fiam, először is egy úri gyerek ezt nem
mondja. Nem mondja, már csak azért sem, mert ha nem tudnád, és még nem
jutottál el oda, Jézus Krisztus is zsidó volt. A másik dolog pedig, én,
mint csendőr, állítom neked, hogy a zsidó sohase képes olyan bűnök
elkövetésére, mint amire egy keresztény származású ember. Mert egy zsidó
csal, lop, sikkaszt, becsap téged, de gyilkolni nem. Az még nem jutott a
praxisomba. Apám katonatiszt létére mélységesen vallásos volt, aminek
egyik magyarázata az volt, hogy ő mielőtt katonatiszt lett, pap akart
lenni. Eltökélt szándéka volt, hogy pap lesz. Azonban abban az időben
neki 10 testvére volt. Ebből a tízből csak három fiú volt. A papa, az
öregúr egy kényúr volt a maga idejében, egy Deák Ferenc-i, XIX. századi
úr, főszolgabíró, aki ha gyereke született és a bábaasszony behozta
megmutatni, azt kérdezte: fiú? A bába mondta, hogy leány. Már megint
leány. Na jó, mit csináljunk? Talán a legközelebbi majd fiú lesz.
Rendben van, vigyázzanak rá, és csak egyre ügyeljenek, nekem lehetőleg
kevés kellemetlenséget okozzon. Ezzel a dolog el volt intézve. Három fiú
volt. Ő beosztotta, hogy mit fognak csinálni. Kedvence volt a
legidősebb, a Feri, az volt a "trónörökös". Őt Bécsben, a Mária
Teresianumban neveltette. Apámra rámondta, hogy fiam, az iskolai
előmeneteledben te vagy a leggyengébb, és mivel általában a hülye
gyerekekből katonatisztet csinálnak, mert az uniformis mindenképp jól
mutat és tekintélye van, tebelőled katona lesz. Ezzel a sorsa el volt
döntve.
De megmaradt mélyen vallásos embernek.
Igen,
állandóan a Szunyogh Xavér-féle latin Missaléből imádkozott. El nem
mulasztott volna egyetlen ünnepet úgy, hogy templomba ne ment volna,
szigorúan ragaszkodott a böjti napokhoz, és minden cselekedetét a
lelkiismeretével egyeztette. Rá mint katonára óriási hatást tett a német
hadsereg, ami érthető. Mert ha mai nap nézzük a televízióban ezeket a
dokumentumfilmeket, valóban a német hadsereg mint olyan, lenyűgöző volt.
De viszont határozottan állítom neked, hogy abban a pillanatban, amikor
a németek a Szovjetuniót megtámadták, édesapám azt mondta, hogy ez az
őrült elvesztette a háborút.
Te hogyan gondolkodtál Hitlerről és a nácikról?
Az
én ifjúkori politikai formálódásomnak volt még egy érdekes mozzanata. A
nagyszüleim Grazba küldtek, egy volt osztrák–magyar monarchiabeli
ulánustiszti családhoz. Ott volt egy hasonló korú fiúgyerek, Rupics
Leónak hívták. Ez a fiú a nyarat nálunk töltötte, én pedig a telet
töltöttem őnáluk. Ausztriában divatosak voltak ezek a Turnvereinek,
tornaszervezetek. Én ezeken a tornaszervezeteken keresztül belesodródtam
Rupics Leó barátommal az osztrák Heimwehrbe,[SZJ]
Rüdiger von Stahrenberg főparancsnoksága alatt. A Heimwehr és az
osztrák nemzeti szocialisták álltak egymással szemben. Mindkettő
félkatonai alakulat volt. Minden évben Grazban volt egy országos szemle.
Emlékszem, hogy az osztrák katonaság a várost mindig kétfelé
választotta. Spanyol lovasokat, vasállványokat húztak, egyik oldalon
tartotta a Heimwehr az országos értekezletét, a másik oldalon a
nemzetiszocialisták. Ezt követően óriási felvonulás volt. Vigyáztak,
nehogy valami összetűzésre kerüljön sor. Ott kezdődött tulajdonképpen az
egész politikai ellenszenvem a horogkeresztesekkel szemben. Egyébként
édesapámnak az volt az álláspontja, hogy katona ne politizáljon, mert a
katonák csak háborút tudnak elképzelni. Mikor édesapám már nyugdíjban
volt, akkor Szálasi kivetette rá a hálóját. Én visszaemlékszem, hogy
több ízben fordult elő, hogy vasárnap délután, a kora délutáni órákban
felkeresett bennünket egy-egy feketekávéra, és utána elmentek
édesapámmal sétálni fel a Mártonhegyi úton, mert ilyenkor Szálasi útja
mindig a Págerhoz vezetett, és ő rettenetesen agitálta apámat. Édesapám
megmondta neki, hogy kérlek szépen mindig parancsot teljesítettem,
legjobb tudásom és igyekezetem szerint. Amellett pedig értsd meg, hogy a
társadalmi helyzetemmel és magához a kormányzóhoz fűződő kapcsolatommal
nem összeegyeztethető. Édesapám és Horthy között a kapcsolat olyan
volt, hogy apám bármikor felmehetett a kabinetirodába, és a Koós
szárnysegéd bement és jelentette, hogy itt van Hertelendy. Horthy azt
mondta: jöhet. Beszélgettek, időre való tekintet nélkül. Horthy
megkérdezte apámat, hogy kérlek szépen, a feleségemhez nem mész át
egypár szóra?
Aztán, gondolom, elérkezett a katonai szolgálati idő.
Igen.
Én, mint magasan képzett és minősített repülő, a LÜSZ-höz kerültem, ez a
légügyi hivatal rövidítése volt. Ugyanis a trianoni szerződésben
előírták, hogy Magyarországnak milyen létszámú hadserege lehet, de nem
lehet légi hadereje stb. stb. Azelőtt a repülőtereken az őrszolgálatot, a
repülőgépek indítását és fogadását a csendőrség töltötte be. Mikor
megalakult ez a hivatal, ezt úgy állították be, mint légi rendőrséget.
De ez egy rejtett alakulat volt, éppen olyan rejtett katonai alakulat,
mint a folyamőrség. Én ezekhez kerültem önkéntesként a '30-as években,
Mátyásföldre. Ott kezdtem elsajátítani a motorosrepülést. Később, amikor
létrejött a tengelyhatalmak megállapodása,[SZJ]
kiküldtek Rómába a Litoria repülőtérre, az olasz légi haderőhöz, aminek
Balbo volt a főparancsnoka. Úgyhogy én tulajdonképpen Olaszországban
nyertem kiképzést. Mikor Olaszországból hazatértem, az egyenruhámon –
roppant elegáns, angolos stílusú repülőuniformis volt – különleges
jelzést viseltem, hogy magasan képzett, kvalifikált vadászrepülő voltam.
Amikor kitört a világháború és megkezdődtek a légitámadások Budapest
felett, akkor a légvédelemhez lettem beosztva. Részt vettem abban a
tragikus augusztus 20-i angolszász légitámadásban, amikor a Városligetet
szőnyegbombázás érte, és a Közlekedési Múzeum is megsemmisült. Akkor le
is lőttek, sőt kölcsönösen lőttük le egymást. Egy Takács László
nevezetű fiú volt a gépfegyverkezelőm, őrmester, ő lelőtte az egyik
angol gépet, az angolok viszont engem, és mind a négyen katapultáltunk,
és a Farkasréti temetőben értünk földet. A repülők között volt egy
szolidaritás, ami abban nyilvánult meg, hogy különösen az angolokra azt
tudom mondani, hogy rendkívül korrekt sportemberek voltak. Ezt
határozottan állítom. Ők sportszerűen űzték a dolgot. Ha az angol
repülők látták, hogy az ember olyan szituációba került, hogy itt nincs
menekvés, akkor a jól ismert nemzetközi jelzéssel intettek, hogy
barátom, tűnj el, menj a dolgodra. Sajnos ezt nem mondhattam el a
négerekre. A négerek kegyetlen gonoszak voltak. Azok képesek voltak még
az ejtőernyőn menekülőre is rálőni. Egy néger pilótától az ember semmi
jóra nem számíthatott. Ezek a külföldi repülők, akik Magyarországon
kényszerleszállást hajtottak végre, vagy valamilyen formában magyar
fogságba kerültek, ezekkel a magyar kormány rendkívül lovagiasan bánt.
Keszthelyen voltak elszállásolva, rettenetesen kényelmes állapotban, és
állandó meghívott vendégeik voltak a különböző arisztokrata családoknak.
Úgyhogy valóban úgy éltek Magyarországon, hogy nem egy őszintén
bevallotta, hogy odahaza se élnek különbül, mint ahogy itt éltek.
Különben ez egyik bizonyítéka volt annak is, hogy hogy viszonyult a
magyar kormányzat vagy a magyar vezető társadalmi réteg a németekhez.
Hogyan kerültél közelebbi ismeretségbe Wallenberggel?
Egy
alkalommal felhívott engem telefonon Raletta József, aki a
krisztinavárosi római katolikus egyházközség plébániahivatalán dolgozott
mint tisztviselő, hogy dr. Szabó Imre plébános úr óhajt velem beszélni,
keressem fel a plébániahivatalban. Ez engem nem lepett meg, mert máskor
is előfordult, hogy különböző, a cserkészcsapattal összefüggő dolgokban
engem kerestek, velem beszélni óhajtottak. Elmentem a plébániahivatalba
Raletta Józsefhez, ő azonnal a plébános úrhoz vezetett, aki közölte
velem, hogy szeretnének nekem egy fontos megbízatást adni, illetve
szeretnék, hogyha segítségére lennék egy külföldi úrnak, egy külföldi
diplomatának bizonyos dolgokban, amelyek szoros összefüggésben állnak a
háborús eseményekkel. Megbeszéltünk egy randevút a plébániahivatalban,
amin aztán rajtam kívül jelen volt Sik Sándor és harmadikként Raoul
Wallenberg.
A Lévai Jenő könyve szerint[SZJ] Raoul Wallenberg '42-ben járt először Magyarországon.
Lévai
Jenőnek ez a megállapítása nem felel meg a valóságnak. Én legelőször
Raoul Wallenberget 1938-ban láttam, mégpedig olyan körülmények között,
hogy a Várban lévő Külügyminisztérium épületéből nagybátyámmal,
Cseresnyés Lászlóval jöttem kifelé – ő diplomata volt –, Wallenberg
pedig befelé tartott az épületbe. Ez futó találkozás volt, kizárólag
csak a bemutatkozásra szorítkozott. Nem tulajdonítottam jelentőséget a
dolognak. Mikor ott viszontláttam, akkor viszont dr. Szabó Imre és Sik
Sándor nagy örömmel vették tudomásul, hogy Raoul Wallenberg és én
tulajdonképpen már ismerjük egymást, mert ő is fölismert engem, én is
őt, és kölcsönösen megállapítottuk, hogy mi már találkoztunk. Közölték
velem, Sik Sándor vitte a szót, hogy az az elképzelésük, hogy én legyek
segítségére Raoul Wallenbergnek részben az üldözött zsidóság, részben
pedig veszélyben forgó más baloldali személyiségek mentésében. Továbbá
feladatul tűzték ki nekem azt is, hogy Raoul Wallenberget vezessem be az
elit társadalmi osztályba, ismertessem meg az ún. felső tízezerrel,
akikre őneki a munkája eredményességéhez feltétlen szüksége van.
Te hogy reagáltál erre a felkérésre?
Én
akkor megdöbbentem a kérésen, és kértem három nap gondolkodási időt,
közölve, hogy szeretném ezt megbeszélni az édesapámmal. Mire Sik Sándor
kijelentette, hogy gondolkozásra nincs idő, és nem is lenne kívánatos,
ha én ebbe a dologba apámat bevonnám, illetve kikérném az ő tanácsát,
hozzájárulását. Hivatkozott bizonyos valláserkölcsi dolgokra,
hivatkozott a tíz cserkésztörvényre és sok minden egyébre. Én felhoztam,
hogy egyáltalán nem vagyunk biztosak a háború végső kimenetelét
illetően mi sem, de azt hiszem, senki a világon nem lehet száz
százalékig biztos afelől, hogy mi lesz ennek a háborúnak a végső
kimenetele, tekintettel arra, hogy rengeteget hallottunk különböző német
csodafegyverekről, és olyan hírek terjedtek szerte az országban, hogy
ezek a fegyverek képesek egyik napról a másikra a háború végső
kimenetelét eldönteni. Felhoztam, hogy én rettentő komoly dologra
vállalkozom, veszélyes dologra, mert míg Raoul Wallenberget védi a
diplomáciai státusa, tehát ha valami történik, akkor legrosszabb esetben
felszólítják, hogy 48 órán belül hagyja el az országot, ellenben én
magyar állampolgár vagyok, én nemcsak a saját bőrömet viszem vásárra,
hanem kockáztatom a családomat is, veszélybe sodrom a szüleimet,
elsősorban édesapámat, aki katona, de veszélyt jelent ez az egész
családomra, amelyiknek a történelmi múltjához nem fér kétség, és ezt a
jelenlévők, elsősorban Sik Sándor és dr. Szabó Imre plébános úr is
tudják. Tehát tulajdonképpen a veszély engem fenyeget. Mert kérem, jó,
én elviszem Raoul Wallenberget ide vagy oda vagy amoda, ahol őt
fenntartás nélkül, az én személyemet ismerve fogadni fogják. Ez idáig
rendben van, de már az kockázatos dolog, amikor összehozom olyan
közéleti személyiségekkel, akiknek a gondolkozását, magatartását, a
dolgokhoz való hozzáállását nem ismerem. Nem látok bele az illetőkbe,
hogy ők hogy gondolkodnak, és hogy fogják megítélni az én szerepemet. –
Érdekes, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre, amikor először hoztam össze Raoul
Wallenberggel az Attila utcai lakásában, megjegyezte, hogy ezt a
tevékenységemet hogy tudom összeegyeztetni a származásommal, édesapám
állásával, általában a családommal. És felhívta a figyelmemet arra, hogy
tisztában vagyok-e azzal a kockázattal, amit vállaltam. Ezt azért
bocsátottam előre, mert ha egy Bajcsy-Zsilinszky Endre így ítéli meg a
dolgot, akkor mit várhattam a többiektől.
Bajcsy-Zsilinszky
egyébként megint külön téma lenne, mert én Bandi bácsit 5 éves koromban
ismertem meg Szegeden. Bandi bácsi egész különös ember volt, furcsa
ember. Kurtanemes volt, kicsit csinált dzsentri. De dzsentribb volt a
dzsentriknél.
Inkább a pályafutása elején, nem?
Egész
életében. A haláláig borzasztó nagy tisztelője volt a Horthynak. Maradt
is. Állítom neked, hogy még azon a tragikus karácsonyi napon is, amikor
kivégezték, még a bitófa alatt is a Horthy tisztelője volt.
Fantasztikus fajvédő volt. Állítom neked, ha a kannibalizmusban élt
volna, akkor Bajcsy-Zsilinszky Endre minden áldott nap elfogyasztott
volna egy zsidót. Aztán borzasztó krakéler, ki ha ő nem. A monarchiás
békeidők huszártisztjének a megtestesítője volt. Kardcsörtető, akire
elég volt csúnyán nézni, hogy máris kardot rántson és provokáljon.
Természetesen megnézte a névjegyet, mert akárkit még összevagdalni se
érdemes. A fehérterrorban sem volt olyan mellékszereplő, legfeljebb
óvatos duhaj. Nem azt mondom, hogy közvetlenül részt vett a darutollas
garázdálkodásokban, de nem volt tiszta, hogy úgy mondjam. Aztán
változtak a dolgok. Ellenzékbe vonult, mert mindig éllovas akart lenni,
mindig élenjárni, mindig pártvezéri, politikai vezéri babérokra tört. És
mikor Gömbös mögött háttérbe szorult, akkor ez olyan hiúságból fakadó
dacot váltott ki belőle, hogy teljesen eltérítette, balra tolta. A
Philadelphia Kávéház a Krisztina tér közelében volt, ott üldögélt
délelőttönként vagy a Spolarichnál, a Zöldfában. Ott ült a Philadelphia
kirakatában, a Szabó Dezsővel, az íróval. Nem tudom Szabó Dezsőt hogy
ismerted. Az öregúr mindig egy szivart rágott, fantasztikus büdös
szivarokat tudott szívni, és mindig ilyen kihajtott galléros kravátliban
járt, hogy a gégéje kilátszott. Ha arra jártam, Bandi bácsi gyakran
kiszólt, hogy főcserkész, gyere csak be! Ez megtiszteltetés volt,
persze, hogy mentem. Egyszer szóvá tettem, hogy Bandi bácsi, sokszor úgy
nem értem magát. Mire azt mondta nekem, hogy ide figyelj, édes öcsém,
engem most nem érdekel az, hogy zsidó vagy kommunista, vagy ez, vagy az.
Én most még az ördöggel is szövetségre lépek. Aztán ezeket a zsidó meg
kommunista dolgokat majd, ha vége lesz a háborúnak, akkor rendezzük.
Tudod, ezek számomra egy kicsit visszás dolgok voltak. Egy másik
alkalommal egy nyári reggelen éppen a Zöldfába tartottam. A
krisztinavárosi plébánia előtt hosszú sorban álltak a zsidók
kikeresztelkedésre várakozva. Bandi bácsi megint a szokott stílusában:
mi van főcserkész? Tiszteletem stb. Mondja, mi az ott a túloldalon, az a
sorban állás? Mit osztanak ott? Mondom neki, hogy miről van szó. Azt
mondja, hiába keresztelkednek ki, a törvény szellemében hiába van
minden. Nem számít. Azt mondja, most megszállta őket a Szent Lélek. Azt
mondja – evangélikus volt –, a ti papjaitok meg most ezt elhiszik?
Mondom neki, Bandi bácsi, nézze, a mi papjainknak nincs arra módjuk,
hogy azt kutassák, hogy ez most szívből vagy érdekből jön. A törvény azt
írja elő, hogy egy pásztor, egy akol, ők kötelesek
megkeresztelni és fölvenni az egyházba. Aztán – mondom – az már az ő
dolguk meg az Isten dolga, hogy igaz-e a szándék, vagy nem igaz. Azt
mondja, jól megtanultad a leckét. Mondom, papokhoz jártam iskolába. Jól
van, jól van, azt mondja, rendes gyerek vagy.
Miről esett még szó ezen az első megbeszélésen?
Mindezek
után felmerült, szintén Sik Sándor vetette fel, az én munkám anyagi
honorálása. Én azonnal, habozás nélkül azt válaszoltam, hogy kérem, ha
én ezt a dolgot vállalom, akkor ezt kizárólag valláserkölcsi okokból,
humánumból, részben a cserkészekre való tekintettel vállalom, és
semmiféle anyagi ellenszolgáltatást nem fogadok el. Az ellenvetésükre
azt is hozzátettem, hogy ebben az is vezérel, hogy ha netán valami
történne, amivel feltétlen számolni kell, legalább az a mentségemre
szolgáljon, hogy ebből nekem semmiféle anyagi előnyöm nem származott.
Akkor tehát, a kétségeid ellenére, végül is elvállaltad azt a szerepet, amire fölkértek.
Igen,
én elvállaltam a dolgot, mert valahogy olyan volt a szituáció, hogy nem
térhettem ki előle. Később aztán annyira belebonyolódtam a dologba,
hogy nem is lehetett szó arról, hogy visszalépjek. Nem beszélve arról,
hogy családi vonatkozásban is úgy alakultak a dolgok, hogy már nem volt
visszaút számomra.
Melyek voltak az első konkrét lépések? Kikkel ismertetted meg?
Elvittem
őt a Ripka főpolgármesterhez; nem a hivatalába, hanem a családhoz.
Megismertettem őt gróf Keglevich-csel. Gróf Keglevich gróf Karácsonyinak
volt az örökbe fogadott, nevelt fia, a gróf Karácsonyi Imre pedig a
máltai lovagrend magyarországi képviselője. Borzasztó gőgös
arisztokrata. Azt kell mondanom, hogy még az arisztokraták között is
disztingvált. Én ismertettem meg a Láng gépgyárosékkal, a Bársony
professzorékkal, Grődli Dórával, mert ők olyan társasági életet éltek,
ahol sokan összejöttek. Grődli Dóra szalonja találkozóhelye volt a
magyar művészvilágnak. Az akkori idők színészei, Jávor Palival az élen,
mind megfordultak ott. Aztán borzasztó sokat jelentett neki, hogy
összehoztam őt gróf Esterházy Tamással, akit még Pápáról ismertem.
Megismerte, ugyancsak rajtam keresztül, Karády Katalint. Szóval rengeteg
ismeretsége volt, rengeteg emberrel hoztam őt össze a legkülönbözőbb
helyeken. Ha rendeztem valami jótékony célú táncestélyt, vagy elmentem
egy bálba, akkor mindig gondoskodtam arról, hogy kapjon meghívót,
tiszteletjegyet. Pl. elvittem a farsangi báli szezon egyik
legpatinásabb, legnagyobb eseményére, a vitézi bálra, a Vigadóba. Ott
megragadtam az alkalmat, és nagyon sok embernek bemutattam. Wallenberg
fantasztikusan jó emberismerő volt. Neki elég volt valakivel találkozni,
két szót váltani, és azonnal fölmérte, hogy ezzel most milyen stílusban
kell létezni. Egy rendkívül szimpatikus, behízelgő modorú, jó fellépésű
ember volt, européer; azt hiszem, hat nyelven beszélt tökéletesen.
Bárhova vittem, természetesen megnyerte a társaság tetszését. Kézről
kézre adták, meghívásokat kapott, újabb ismeretségekre tett szert stb. A
Várban Horthy minden évben adott egy garden partyt a királyi palota
parkjában, ott, ahol a Savoyai Eugén szobra áll. Erre a magyar közélet,
az arisztokrácia, a művészvilág, tehát az ún. felső tízezer tagjai mind
hivatalosak voltak. Wallenberg is meghívást kapott, mint a svéd
követségi diplomácia tagja, részben az én közvetítésemmel is. De ő ekkor
már ismerte többek között Horthy Istvánt, a kormányzóhelyettest és
főleg ismerte ifjú Horthy Miklóst, akivel különben rendkívüli módon
összebarátkozott, és aki neki ugyancsak nagyon komoly, jó szolgálatokat
tett, sőt nem egy esetben az általa tett lépések Raoul Wallenbergnek
hasznosabbak és gyümölcsözőbbek voltak, mint az én ismeretségem. Kijárt
például a lóversenypályára is, ott is ismeretségeket kötött. Wallenberg
itt annyira kiépítette maga körül a kapcsolatokat, hogy előfordult, hogy
Horthy meghívta a saját páholyába, a fő tribünön fönntartott kormányzói
páholyba. Ellenben támadt köztünk egy nézeteltérés, mert Raoul
Wallenberg körül egyre több olyan személy is kezdett nyüzsögni, akikkel
szemben én fenntartással éltem.
Például?
Ezek az
emberek főleg a kereskedelmi és üzleti világból kerültek ki. Ezekre az
ismeretségekre úgy tett szert, hogy felvittem az Aponyi tér 1-be, a
királyi bérpalota I. emeletére, ahol a Magyar Királyi Automobil Club
volt, és oda is beszerveztem. Ott került kapcsolatba ezeken az
autóklub-tagokon keresztül különböző autó- és külképviseletek
üzletkötőivel, tehát üzletemberekkel.
Ott személy szerint kinek mutattad be?
Megismertettem
többek között báró Herczog Andrással, báró Wolfnerrel, az újpesti
cipőgyárossal, akik hobbiból mindketten autóversenyzők is voltak. Ott
ismertettem meg Hild Károllyal, Hild építészmérnöknek a fiával. De
voltak ott üzletemberek, akikkel szemben nekem fenntartásaim voltak.
Féltem tőlük, éspediglen azért, mert meggyőződésem volt, hogy előbb vagy
utóbb, valamilyen módon összeütközésbe fognak kerülni a hatóságokkal,
és nem tartottam őket olyanoknak, akik nem fogják kifecsegni az én
szerepemet. Sok ember volt ott, afféle kétes egzisztenciának nevezhető.
Mondjuk úgy, hogy svihákok voltak. Tehát az anyagi bázisuk problémás
volt. Sodródtak azokhoz, akik uralták az akkori társasági életet.
Ragadtak hozzájuk, az ő fényükben éltek, de kérdéses volt, hogy miből
biztosítják ehhez az anyagi alapot. Pl. volt egy autóversenyző,
Singernek hívták. Hogy ennek a Singernek tulajdonképpen miből telt az
autóversenyzésre, és miből élt, rejtély volt, mert az életformája
alapján mindent el lehetett mondani róla, csak azt nem, hogy valahol
valamit dolgozik, valamit csinál. A nap nagy részét az autóklubban
töltötte, vagy a Belváros különböző kávéházaiban, szórakozóhelyein, vagy
sétált a Váci utcában, tehát nem tudom, hogy hol, mikor és hogy
dolgozott. Ezt csak azért említem, hogy voltak olyan egzisztenciák ott a
Raoul Wallenberg körül, egyre több tűnt fel ilyen, akik engem
irritáltak. Ezt többször meg is mondtam neki.
A mentőakciókban milyen módon működtél közre?
Volt
egy óriási szerencsém, amit nem hallgathatok el, mert szorosan
összefügg Wallenberggel. Nekem az első lakásom a Levendula utca 6-ban
volt, és volt egy házfelügyelőm. Az öccse Szálasi testőrségéhez
tartozott. Engem többször elkaptak. De ezek az emberek végső fokon
mindig megmentettek.
A Számonkérő Széknél, itt a Radetzky laktanyában,[SZJ] a fiatal csendőrtisztek édesapámra való tekintettel, szolidaritásból mindig megmentettek. Amikor Horthy proklamációja[SZJ]
elhangzott, akkor én éppen Esztergomban teljesítettem szolgálatot, és
formálisan megszöktem. Autóstoppal jöttem Budapestre német teherautón.
Szerencsére itt a város határában, bár állt a katonaság, de a német
teherautót nem állították meg, így aztán szerencsésen bejutottam. Nem
mentem haza, hanem egyenesen a szüleim lakására mentem, ahol édesapám
megrökönyödve, megrémülve vette tudomásul, hogy mit csináltam, és azt
mondta, hogy föl se tudom fogni, hogy micsoda őrültséget műveltem.
Azonnal összepakolt, és elvitt a Mária Terézia laktanyába,[SZJ]
az akkori városparancsnokhoz, Csipkés ezredeshez, akinek előadta, hogy
mi történt. Erre azt javasolta, hogy önként jelentkezzem a Margit körúti
fegyházban.[SZJ]
El is mentem, de nem voltam ott túlságosan sokáig, mert édesapám
közbenjárására kikért a csendőrség. Miután kikértek, természetesen
mindjárt szabadultam is, úgyhogy megszűntem attól kezdve katonának
lenni.
Átkerültél a csendőrség állományába?
Nem.
Oda kértek át, de csak névleg, hogy legyen valami jogcím arra, hogy a
Margit körútról kiszabaduljak. Csak addig tartott, amíg az egyik helyről
a másikra átkísértek. Ezt követően egy alkalommal a Majesticba kerültem
a Szabadság-hegyre,[SZJ]
ahol nagyon illusztris társaságba keveredtem, mert becsuktak egy
szobába, ahol rajtam kívül két úr ült az üres szobában a parketton; az
egyik Egyed Zoltán volt, a Színházi Élet főszerkesztője, a másik pedig
Jávor Pali, a színművész.
Hogy kerültél oda?
A
Gestapo kapott el. A Kisrókus utca környékén lakott egy özvegyasszony,
egy zsidó nő a kisfiával. Ennek a nőnek volt egy udvarlója, egy nála
lakó Wehrmacht-tiszt. Én tudomást szereztem arról, hogy a nyilasok ezt a
Wehrmacht-tisztet figyelik, és rajtaütésszerű lebuktatásra készülnek.
Erről honnan szereztél tudomást?
Oly
módon, hogy a Böszörményi úton, a Böszörményi út 13–15-ben lakott egy
hitelbankbeli altiszt, akinek a fia rendkívül jófejű, intelligens gyerek
volt, de a Nyilaskeresztes Pártnak esküdt tagja. Ettől a szomszédtól
tudtam meg, ez kotyogta el, hogy bevetésre készülnek az éjszakai
órákban, mert tudomásukra jutott, hogy a Bajvívó utcában egy
Wehrmacht-tiszt lakik, és ennek a zsidó származású nőnek nyilván olyan
dolgokat hoz a tudomására vagy mond el, ami nem kívánatos. Én nyomban
megjelentem a Bajvívó utcában, és leadtam a drótot.
Ilyen ügyben a nyilasok eljárhattak? Ez nem a Gestapo ügye volt?
Persze hogy eljárhattak abban az időben, de mennyire! Miben nem járhattak el? Mindenben.
De egy német tiszttel szemben is?
Még
egy német tiszttel szemben is. Nem tudod elképzelni, hogy milyen dolgok
voltak. Tehát ledrótoztam. Sajnos azonban, hiba csúszott a dologba. A
nő nem adott nekem hitelt, sőt nemcsak hogy nem adott hitelt, hanem
letagadta a német tiszttel való kapcsolatát. Kijelentette, hogy
semmiféle német tisztről nincs tudomása, és engem formálisan agent
provocateurnek minősített. Én bocsánatot kértem, mondván, hogy ne
tekintse ezt tolakodásnak, engem abszolút jó szándék vezetett, és
végtelenül sajnálom, hogyha kellemetlenséget okoztam. Azzal elhagytam a
házat. Igen ám, csakhogy a hölgy túl okos akart lenni, és feljelentett.
Én, hogy a hölgynek a kételkedését eloszlassam, szabályszerűen
bemutatkoztam, pontosan megmondtam a címemet is, sőt az akkori
telefonszámot is, mindent. Tehát semmi kétség nem fért a dologhoz. Így
kerültem azután fel a Majesticbe. A német tiszt este hazatért, és
bekövetkezett az, amit én mondtam. Hogy a német tiszttel mi lett, azt
nem tudom, csak azt tudom, hogy a hölgyet a nyilasok elhurcolták a
gyerekkel együtt.
Veled mi történt a Majesticben?
A
Majesticben nagyon érdekes volt a dolog, mert Jávor Pál és Egyed Zoltán
kijelentette, hogy ők már itt vannak nem tudom mennyi ideje, de
őhozzájuk az égvilágon senki egy szót nem szól. Jávor arra hivatkozott,
hogy őt a családjával kapcsolatban hozták fel, és Kiss Ferencet
állította be úgy, mint aki felelős a dolgokért. Sose felejtem el, hogy
Jávor Pali egy teátrális mozdulattal maga mellé mutatott és mondta, hogy
Hertelendy úr, parancsoljon helyet foglalni a parkettán. Rettenetes
volt a kemény parkettán ülni, fekvésről ne is beszéljünk, az egy
kínszenvedés volt. Se párna, se semmi. Lényeg az, hogy öt napig voltam a
Majesticben, de öt napon keresztül az égvilágon senki nem szólt
hozzánk. Öt nap elteltével, este jöttek értem fiatal katonák, olasz
karabéllyal felszerelve. Abesszíniában használtak ilyeneket. Arról
voltak híresek, hogy kiselejtezett hadianyagból valók, és nem lehet őket
elsütni. Úgyhogy ez csak ijesztgetésül szolgált. Aki félt a puskától,
arra feltétlenül hatással volt. Jöttek értem, már késő volt, éjfél felé
járt, és kivittek az épület előterébe, ahol már össze volt állítva egy
csoport, kb. 20-30 ember, nők és férfiak vegyesen. Sorba állítottak
bennünket, és kimentünk a fogaskerekű villamos fabódéjába. Még akkor a
régi fabódé volt. Jött a fogaskerekű a végállomásról, és felpakoltak
bennünket az utolsó kocsira. Két kocsiból állt a szerelvény. Én a
peronon maradtam egy kiskatonával. Elindult a szerelvény és kb. ott,
ahol az erdei iskola van, megszólaltak a légvédelmi szirénák. Abban a
pillanatban átfutott rajtam a gondolat, hogy most vagy soha. Lecsaptam
az ajtót és ledobtam magam a mélységbe. Az új Szent János kórháznak a
kerítése ott húzódik. Rettenetesen összezúztam magam, nem is tudom, hogy
értem le. De minden fájdalmat felejtve, futásnak eredtem a sötétben.
A mentőakcióktól kanyarodtunk el.
A
viszonylagos védettségemet kihasználva én egyenesen sportot csináltam a
dologból, és kezdtem egészen vakmerő akciókat végrehajtani, ami sok
esetben szinte az öngyilkossággal volt határos. Csak azt tudom mondani,
még ha azzal vádolsz is, hogy ez szerénytelenség, hogy Raoul Wallenberg
nélkülem megközelítőleg sem tudta volna azt csinálni, amit csinált. Mert
tulajdonképpen, ha úgy ítéljük meg, minden kritikus, és, hogy úgy
mondjam, piszkos dolgot nekem kellett elvégezni.
Jó lenne, ha ennek a konkrét állomásain végigmennénk.
Voltak
ezek a bizonyos kabinetirodai hivatalos nyomtatványok, amelyeket
részben mi állítottunk elő, a Hertelendy László és Társa cég, tehát csak
ki kellett tölteni és bélyegzőt kellett szerezni, ami ebben az esetben
nem volt probléma. Én ezekkel a papírokkal besétáltam a téglagyárba és
kihoztam azokat, akiket Wallenberg megnevezett. Megmondom neked, hogy a
semleges Wallenbergnek, amikor idejött, talán, ha sokat mondok, 500
ember megmentésére volt lehetősége. Elkezdődött a svéd menlevelek
készítése. Ez nyomdai termék volt. Akkor beszálltak a semleges államok,
Svájc nagyon nagy mértékben, a Vatikán, a pápai nunciatúra. De ezek úgy
gyártották a papírt, hogy végül a nyilasok már kutyába se vették. Ha
valaki előállt egy ilyen papírral, azon nyomban kikapták a kezéből, és
már tépték is össze, nem ért semmit sem. Akkor kezdtem én el a
kabinetirodánál próbálkozni. Persze ez egy olyan dolog, hogy egy
kívülálló, aki nem ismeri a körülményeimet, apám kapcsolatait, az
kétségbe vonhatja. Pedig tény, hogy én felmentem és a szárnysegédek
közül, akár a Koós, akár a Toszt, mindig segített.
Milyen formában kérted a segítségüket?
Magyarán
megmondtam, hogy mit akarok. A Horthyt Hitler rettenetesen megalázta.
Horthy osztrák–magyar monarchiabeli tengerésztiszt volt, mégpedig nem
akármilyen. Ferenc József szárnysegédjeként beleélte magát a Habsburg
udvari etikettbe és abba a környezetbe. Hitler, aki tulajdonképpen
primitív, műveletlen giccsfestőként került hatalomra, úgy bánt
Horthyval, hogy azt Horthy megemészteni nem tudta, megfeküdte a gyomrát.
Egész egyszerűen allergiás volt tőle.
Amit most mondasz a Horthyról, ez hogy függ össze azzal, hogy te a kabinetirodához fordultál?
Horthyban
benne volt az, hogy ő mentette a zsidóságot. Nézd, ő megtett mindent.
Függetlenül attól, hogy milyen viszony fűzte pl. a Goldberger családhoz,
vagy hogy a Goldberger lányával milyen kapcsolata volt a Miklósnak. A
Horthy emberségből igenis mentette a zsidóságot, és neki az volt a
megállapítása, hogy ez nem elintézési mód. Nem lehet emberekkel így
bánni. És meg kell mondanom, hogy őt ebben a környezete is támogatta.
Tehát azok az emberek, akik körülvették, azok fenntartás nélkül
támogatták ebben a törekvésében.
És ennek következtében kaphattál te segítséget tőlük?
Horthynak
tudomása volt arról, hogy én mit csinálok. Tudta. És a személyzet is
tudta. Így aztán én rendelkeztem olyan menlevelekkel, amelyek
szabályszerűen alá voltak írva, le voltak bélyegezve, csak egyszerűen ki
kellett tölteni. És meg kell mondanom, hogy nem tudom miért, de ezeket a
menleveleket a nyilasok tiszteletben tartották. Mert ide be lett írva,
hogy mit tudom én, az I. világháborúban ezt vagy azt csinált, és a dolog
el volt intézve.
Ezeket a menleveleket a te kérésedre állította ki a kabinetiroda?
Nem. Én ezeket a menleveleket kiállítatlanul, aláírva és lebélyegezve kézhez kaptam.
Összesen kb. milyen mennyiségben?
Az
ellen a leghatározottabban tiltakozom, ami a közelmúltban elhangzott a
tévében vagy a rádióban, hogy több tízezer embert megmentett a
Wallenberg. Ez nem felel meg a valóságnak. Kb. tízezer embert, ez így
korrekt, de több tízezerről nem lehet szó. De ahhoz, hogy tízezer embert
effektíve megmentett a deportálástól, tehát az elhurcolástól, ahhoz,
nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy hetvenöt százalékban
hozzájárultam.
A menleveleken kívül még mivel?
Nézd,
említhetem többek között Bajor Gizit. Bajor Gizi a saját házában
mentett embereket, természetesen művészekre gondolok itt, kollégáira,
akiknek viszont én nyújtottam segítséget, mert az nem volt száz
százalékig biztos megoldás számukra, hogy egy villában húzza meg magát
olyan sok ember, mint amennyi ott meghúzta magát.
Te ezeknek az embereknek milyen módon segítettél?
A
nagy sárga házban az igazgatói tisztet – az elmegyógyintézetre
gondolok, a Lipótra – egy Petrovits nevezetű igazgató-főorvos töltötte
be, aki az Osztrák–Magyar Monarchia idején a haditengerészeinél
szolgált, és többek között részt vett a kínai boxerlázadás leverésében
is. Rendkívüli ember volt. Nagyon sok embert sikerült elhelyeznem nála
azon a címen, hogy az illető elmebeteg, holott semmi baja nem volt.
Persze itt bizonyos tekintetben igazolnom kell Raoul Wallenberget anyagi
vonatkozásban, mert ezek az akciók bizony komoly pénzbe kerültek.
Egyébként nemcsak a Lipóton helyeztem én el betegeket, hanem a Kékgolyó
utcai Schwartzer Szanatóriumban is, mert tudtam arról, hogy a Schwartzer
bizonyos esetekben, a háborút megelőző időkben is, súlyos bűntények
vádlottait – persze kivételes személyekről van szó – oly módon mentette
meg, hogy bolondnak nyilvánította őket. Egy neves arisztokratát is, aki
illuminált állapotban személyi inasát megölte. Mivel én erről tudomással
bírtam, bekvártélyoztam oda embereket, de tekintettel arra, hogy a
Schwartzer magánszanatórium volt, ez pénzbe került, és nem volt filléres
dolog. De az illetők mindenesetre megmenekültek.
Milyen lehetőségeid voltak még az embermentésre?
Például
nagyon sok embert helyeztem el a Fő utcai zárdában, ahol most öregek
elfekvője van, az Anna templom mellett, ott helyeztem el rengeteg
embert. Azonkívül rengeteg kisgyereket mentettünk meg olyan formában,
hogy szüleiktől elszakított egész kis gyerekeket, 4-5-6 éveseket,
elhelyeztünk a Naphegy utcai zárdában, a szentvincés nővéreknél. Ez
borzasztó nagy dolog volt, mert az ostrom alatt ezeknek a gyerekeknek a
teljes ellátását sikerült megoldani. Az előzmény az volt, hogy a
katonaság beszorult a Krisztina térre, a templom és az iskola közötti
területre. Hogy a lovakat fedél alá helyezzük, egyszerűen bevittük a
magasföldszintre, az iskolai osztályokba, és az iskolával szemben lévő
August cukrászdába. Ez a cukrászda jelenleg is megvan, azt hiszem, most
Dérynének hívják. Amíg ezeknek a lovaknak volt mit enni, addig rendben
volt minden, csakhogy a kaja elfogyott, és nem volt utánpótlás. Ezek a
szegény párák egy darabig még ették, ami ott ehető volt, szőnyeget, fát,
bútort, de aztán – rettenetes volt ezt végigszenvedni és végignézni –
ezek az állatok kimúltak. Akkor a tetemeket kötelekkel megkötözve
felvontattuk az apácákhoz ide a rendházba, a zárdába, ahol fel lettek
dolgozva fasírozottnak és egyéb módon. Úgyhogy mikor véget ért az
ostrom, ezek a kisgyerekek úgy kerültek elő, olyan állapotban, hogy
állítom neked, hogy háború nélkül, a szüleik felügyelete alatt sem
lehettek volna jobban.
Hogyan történt az odamenekítésük?
Borzasztó egyszerűen. Elmondok neked egy példát. Az Amerikai úton van egy nagy kórház, agysebészet.[SZJ]
Ebben gyűjtögették össze a zsidókat, majd egy napon a nyilasok elvitték
őket a régi lóversenypályára, Zuglóba. Ott elválasztották a férfiakat a
nőktől. A nők és a gyerekek együtt maradtak. Ekkor léptem közbe,
mégpedig, bármennyire is hihetetlen, katonai segédlettel. Az anyáktól
leválasztottam a gyerekeket, mondván, hogy bármilyen fájdalmas, a
gyerekre tekintettel kell lenni, hagyják és ne tiltakozzanak az ellen,
hogy a gyerekek velem jöjjenek. Persze nem tartottam én ott népgyűlést.
Sorra mentem és máris fogtam a gyerek kezét, miközben jelentőségteljesen
érzékeltettem egy-egy szemvillanással vagy más gesztussal, hogy
asszonyom, most ne okoskodjon, mert most vagy soha. És amilyen gyorsan
csak lehetett, eltávolítottam a gyerekeket.
Honnan vetted ehhez a katonai segítséget?
Ehhez
tudni kell, hogy a csendőrség régi állományát távolról sem lehetett
olyan könnyen felhasználni a deportálásokban és hasonló dolgokban. Ezt
az a frissen létrehozott állomány végezte, amelyet akkoriban toboroztak,
főleg a visszacsatolt területekről. Én az apám révén szerzett
kapcsolatok segítségével csendőröket vettem igénybe, de nem azt a
csendőrséget, amelyiknek látszattábla lógott a nyakában, hanem a
másikat. Csakhogy erre nem gondoltak az illetékesek, a nyilasok. A
nyilasok csak azt látták, hogy csendőrök. Ami pedig engem illet, engem
igazoltattak, de én megnyugtató módon tudtam igazolni magam.
És miután igazoltad magad, hagytak nyugodtan ténykedni?
Igen,
mert én azt mondtam, hogy kérem, én hivatalból csinálom a dolgot, és
nincs semmi probléma. Gondoskodtunk teherautóról, fölpakoltam a
gyerekeket, és gyerünk Budára, ahol minden elő volt készítve.
Akkor
már csak egy kérdés merül fel. Hogy kerültél a lóversenypályára, honnan
tudtad meg, hogy ez az akció készül, és ott neked ilyen szereped lehet
majd?
Onnan, hogy tudomásomra jutott, hogy ebben a kórházban –
mert ez kerületenként ment – összegyűjtöttek ennyi zsidó családot.
Logikus volt, hogy nem azért gyűjtötték őket össze, hogy gyógykezeljék.
Tehát világos volt, hogy valami készül. Csak a kórház tájékára kellett
menni, és mindig meg lehetett tudni, hogy mi fog történni. Még egy
dolgot szeretnék hangsúlyozni. A magyar államrendőrség, az egy nagy
segítség volt. A rendőrre, az utcai rendőrre, arra lehetett számítani.
És lehetett a rendőri tisztikarra is számítani. A nyilasok és a rendőrök
nem bírták egymást. Nem bírták a rendőrök elviselni a nyilasok
agresszív föllépését velük szemben. Te nagyon jól tudod, hogy a magyar
nép egyik sajátossága, hogy ha uniformist adnak rá, és csak egy kis
légypiszoknyi hatalmat, akkor borzasztóan sérti a hiúságát, ha nem
tartják tiszteletben. Ez volt a rendőrségben. A rendőr a nyilasok által
megszervezett éjszakai razziákon olyan kelletlenül vett részt, hogy
vaknak kellett annak lenni, aki nem vette észre, hogy ezek az emberek
csak azért nem tagadják meg a parancs teljesítését, mert nem akarják
vállalni a következményeket. Egyébként amikor '56-ban kitört a
forradalom, a saját szememmel láttam, hogy az akkori rendőrség tagjai
milyen szépen hazavonultak, és egyáltalán nem teljesítették a rendőri
feladataikat.
Térjünk vissza Wallenberg személyéhez.
Ellentmondásos
ember volt. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában nagyon sok könyv
jelent meg a Raoul Wallenbergről. Ezeket a könyveket publicisták írták,
akik Raoul Wallenberget egyáltalán nem, vagy csak hírből, hallomásból,
másoknak az elbeszéléséből ismerték, és a maguk módján, a nyugati
újságírók stílusában kiszínezték a dolgokat. Ezt azért említem, mert
Raoul Wallenbergről a legfantasztikusabb dolgok terjedtek el. Pl. azt
terjesztették róla, hogy éjnek évadján lement a Duna-partra, és a nyilas
pártszolgálatosok elől elhozta a zsidókat. Ez képtelenség! Ez nem felel
meg a valóságnak. Raoul Wallenberg, mint mondtam, intelligens, okos
ember volt, de határozottan állítom, hogy nem volt hősi típus.
Meggondolta, hogy mit csinál. Azt tartotta, hogy az okosság és a
bátorság két olyan tulajdonság, ami ritkán párosul. Egy okos ember
meggondolja, hogy fejjel a falnak szaladjon, mert betöri a fejét vagy
legjobb esetben is jól megüti, és akkor mi van. Tehát ezek nem feleltek
meg a valóságnak. Mint ahogy nem felelt meg a valóságnak az sem, hogy
kiment a Bécsi úti téglagyárba, és ott egyszerűen besétált, és
kiválogatott a több száz vagy több ezer ember közül személyeket, és
egyszerűen kihozta őket. Ez lehetetlenség, ez képtelenség. Aki ilyet
állít, arra csak azt tudom mondani, kerülve minden finomságot, hogy
hazudik.
El lehet képzelni, hogy valaki bemenjen a rendőrségre,
vagy egy börtönbe, vagy egy internálótáborba, és onnan se szó, se beszéd
kihozzon valakit? Egy diplomatának meg van határozva a mozgási
lehetősége. Az más lapra tartozik, hogy ez csak a látszat, álcázás volt,
hogy svéd követségi diplomata. Az Egyesült Államok zsidó
szervezeteinek, a JOINT-nak[SZJ]
stb.-nek a megbízásából és pénzéből jött Magyarországra. De itt hozzá
kell tennem, hogy nem kizárólagosan ezt a feladatot töltötte be. Én a
vele való együttműködésem során számtalan esetben tapasztaltam, hogy az
érdeklődése kiterjedt olyan dolgokra, amikből feltételezhető volt, hogy
az Egyesült Államoknak is teljesít bizonyos megfigyelő – mondjuk ki
magyarán – kémtevékenységet.
Tudnál konkrét példát mondani?
Egyszer
például váratlanul elém állt azzal, hogy szeretné megismerni Álgya Pap
Sándort, aki akkor honvédelmi államtitkár volt. Én megkérdeztem tőle,
hogy miért óhajtja ezt az ismeretséget annyira, mikor én egyáltalán nem
tartom Álgya Pap Sándort olyan személynek, aki bármit is tudna segíteni.
Erre azt felelte, hogy úgy tudja, Álgya Pap Sándornak van egy nagyon
szép lánya. Mondom, igen, valóban, a Mariann. Akkor jól ismerem? Mondom,
hogyne ismerném; a nagybátyám, Cseresnyés László ügyvéd udvarol neki,
és gyakori vendég náluk. Mondtam Raoul Wallenbergnek, hogy kérlek
szépen, a barátságnak és annak a munkának, amit mi végzünk, előfeltétele
a bizalom. A kölcsönös bizalom. Bizalmat csak bizalommal lehet
honorálni. Te egyszer már édesapám állásával összefüggésben olyan dolgok
iránt kezdtél érdeklődni, ami engem gondolkodóba ejtett. Mondtam neki,
hogy Raoul, tisztázzunk valamit! Embermentéssel foglalkozunk, vagy pedig
Magyarország katonai szempontból érdekel bennünket? Mert nézd, az
előbbiben én hajlandó vagyok segíteni neked, de engedd meg, az utóbbi
dologban semmilyen körülmények között nem segítelek, mert nem tudod
felfogni, hogy micsoda következményekkel járna rám az, ha engem azon
kapnak rajta, hogy én kémkedek, vagy egy idegen állam részére
előmozdítok kémkedési lehetőséget. Akkor ő legnagyobb meglepetésemre
kijelentette, hogy hát igen, valóban érdeklik más dolgok is, de ezt
azért nem nevezné így, hogy kémkedés.
Hanem?
Megnyugtatott
engem, hogy az amerikaiaknak, a szövetségeseknek megvannak erre a
megfelelőbb emberei, mint ő. Én tudomásul vettem ezt a választ, és csak
azt mondtam neki, hogy nagyon kérem, hogy ebből a dologból hagyjon ki. A
továbbiak folyamán is voltak még apróbb megnyilvánulásai bizonyos
dolgokkal kapcsolatban. Karády Katalinnak volt egy barátja, Ujszászi
tábornok. Ez borzasztó féltékeny volt a Karádyra, és azt hitte, hogy a
Wallenbergnek valami férfias szándékai vannak, holott erről szó sem
volt. Wallenberg ott megint inkább a tábornok urat akarta megközelíteni,
miután informálódott, hogy Ujszászi a vezérkar tagja.
Vagy
például én vitorlázórepülő voltam, és ő az iránt érdeklődött, hogy a
vitorlázórepülő-kiképzés mennyiben szolgálja a katonai repülés
utánpótlását. Én elvittem őt a MAC-ba,[SZJ]
a Margitszigetre, ahol most az Úttörő stadion van. Akkor nagyon elegáns
hely volt, és azt lehet mondani, hogy ott az egész magyar élsporttal
kapcsolatba került. Megismertettem Jeneyvel. Katonatiszt volt, úrlovas.
Kiváló lovas, nemzetközi viszonylatban is, óriási díjakat nyert, az
Edward walesi herceggel is kapcsolatba került. Én a Wallenberget
összehoztam a Jeneyvel is, mégpedig olyan formában, hogy a csendőrségnél
is volt lovas csendőrség: az élén a Bíró százados állt, szintén kiváló
úrlovas, és az ő közvetítésével kerültem kapcsolatba a Jeneyvel, majd az
én segítségemmel Wallenberg is, aki megjátszotta magát, mondván, hogy
borzasztóan szereti a lovakat, és minden érdekli, ami a lóval összefügg.
De szerintem itt is elsősorban az érdekelte, hogy mi van a lovas
hadseregnél. A leventemozgalom iránt is érdeklődött, sőt egyszer kért
is, hogy vigyem el egy leventekiképzésre vasárnap, a reggeli órákban. Én
akkor ennek eleget is tettem. Visszatérve a nyugati sajtóban megjelent
írásokra, fantasztikus dolgokat hordtak össze vele kapcsolatban, úgyhogy
misztikus világot teremtettek körülötte, és úgy tüntetik föl, hogy
egyáltalában nem lepődnék meg azon, ha ezek alapján a katolikus
egyháznak javasolják, hogy emeljék a boldogok vagy a szentek sorába.
Pedig sem az egyik, sem a másik nem volt.
Ezt pontosabban hogy érted?
Meg
kell mondanom, hogy Wallenberg nem volt egy önzetlen ember. Amikor
szóvá tettem anyagi vonatkozású dolgokat és nemtetszésemet fejeztem ki,
arra hivatkozott, hogy a pénzre szüksége van ahhoz, hogy olyan embereket
mentsen meg, akiknek nincs pénzük. Ez elfogadható érv volt. A másiknak,
akinek pénze van, az élete többet jelent, mint a pénze – ebben is van
valami igazság. Harmadsorban pedig azt mondta, hogy neki valamiért
valamit nyújtania kell. Rázós probléma pl., ami az Arizona mulatóban
történt. Mélységesen meglep, hogy Rátonyi Róbert most megjelent
Arizona-könyve[SZJ]
nem foglalkozik ezzel a dologgal. Csodálkozom azon, hogy Rátonyinak,
aki úgy állítja be a dolgot, hogy milyen bennfentes volt, ezek a dolgok
elkerülték a figyelmét. De tény az, hogy én a Rozsnyaynénak, a Miss
Arizonának, aki ragyogó nő volt, gyakran hívtam fel a figyelmét arra,
hogy könyörgöm, senkinek ne adjon egy vasat se addig, amíg konkrét
bizonyítékoknak nincs a birtokában. Mert ő a férjét kereste, és
mindenféle ígéretekkel pumpolták. De meg kell mondanom, hogy lebecsült
engem, visszautasított, mondván, hogy ha egy Eichmann vagy egy
Wallenberg biztosítja őt, akkor abban hinni kell.
A többes szám, hogy pumpolták, ez Eichmannra és Wallenbergre vonatkozik?
Természetesen.
Ugyanis Eichmann és Wallenberg igen szoros kapcsolatban voltak.
Rendszeresen együtt szórakoztak. Az estéiket a különböző pesti
szórakozóhelyeken töltötték, és hol az egyik, hol a másik látta a
másikat vendégül vacsorára, erre-arra. Megmondom neked, hogy Miss
Arizona Rozsnyayné megkopasztásában nagyon nagy része volt, vele nem
viselkedett ferül, inkorrekt volt.
Úgy véled, hogy Wallenberg ilyen esetekben a saját zsebére is dolgozott?
Nagyon
sok esetben. Mert, ne haragudj, de sem az amerikaiak, sem a svéd
követség, sem mások nem küldtek neki briliáns fülbevalókat és -gyűrűket
azzal, hogy Wallenberg úr, ezt ossza szét. Hanem, ahol lehetett, ott
igenis profitált az üzletből, amit azzal magyarázott nekem, hogy kérlek
szépen, valamit valamiért, mert nem áll nekem korlátlanul
rendelkezésemre pénz, hogy mindezt fedezni tudjam.
Az a kérdés, hogy mire fordította?
Pl.
a Kemény Gábor, a nyilas miniszter feleségének, de sok mindenki másnak
is ajándékozott ékszereket. Egy névnap, egy születésnap jó alkalom volt
arra, hogy valamit ajándékozzon. A Váci utcában volt a Bachrut, híres
ékszerész, fogalom volt a neve. Állandóan tőle kellett ékszerdobozokat
kunyerálni. A Wallenberg megkért erre. A Bachrut ismert engem
családilag, mert pl. anyám nászajándékaként ő szállította a 24 személyes
ezüst szervizt, meg ez, meg az, úgyhogy nem tagadta meg a kérést, de
mindig megkérdezte, hogy: mondja, Hertelendy úr, maga dobozokat gyűjt?
De ha jól értem, Wallenberg mindezt nemesebb célok érdekében tette.
Igen,
ez helytálló. Ő is ezzel indokolta. Ez olyan, mint a csúszópénz,
valamit valamiért. De a Rozsnyay esetében ilyen fejedelmi ékszereket
elfogadni, és azért semmit se adni, ez lelkiismeretlenség. Mert ha
produkálják a Rozsnyayt élve vagy halva, akkor hagyján. De sehol semmi.
Képesek voltak nap mint nap bemenni, vacsorázni, pezsgőzni, és a
számlákat nem rendezték.
Említetted, hogy nagyon jó barátságba került a Horthy fiával.
Főleg
a Miklóssal. Azt kell mondanom neked, hogy a Horthy fiával
kebelbarátságot kötött, és nem tudom, hogy tudod-e, hogy a Miklóssal mi
történt? A Miklós egy lovaspóló baleseteként lebukott. Ha nem a Horthy
fia, akkor meghal. De így összefogott az egész orvostársadalom és
megmentették. De azért egy kis stichje maradt. Meggyőződésem, hogy a
Wallenberg nagyon, de nagyon kamatoztatta a vele való kapcsolatot.
Milyen formában?
Katonai vonatkozásban.
Tehát kihasználta azt, hogy a Horthy elővigyázatlanabb, és elmondhat olyan dolgokat is, amit más nem mondana el?
Nézd,
ő rettenetesen félt az oroszoktól, olyan feltűnően, hogy magától
adódott a kérdés, hogy mi ennek az oka. Amikor 1945. február 12-én
reggel 9 órakor utoljára találkoztam vele, Wallenberg egy teljesen
összeomlott ember benyomását keltette. Az arcán csalódottság és
becsapottság tükröződött. Olyasmit lehetett leolvasni róla, hogy én
szerencsétlen, mire vállalkoztam?! És ha elölről kezdhetném, mindent
csinálnék, csak azt nem, amit csináltam. Bennünk is volt feszültség,
hogy milyen lesz az ellenséggel való találkozás. De megnyugvást adott,
hogy végre vége van a háborúnak; ezzel szemben állandóan azt hajtogatta,
hogy nem tudjuk, hogy mi fog ezután következni, nem tudjuk kellőképpen
felmérni a dolgokat, mert csak nüanszbeli különbségek vannak a
legyőzöttek és a győztesek között. Wallenberg eltűnésével kapcsolatban
még meg kell említenem egy nagyon tragikus dolgot. Az öcsémet,
Hertelendy Imrét, a Werbőczy gimnáziumból, az iskolapadból vitték el
katonának, ő Raoul Wallenberget egyáltalán nem ismerte, soha nem
találkozott vele, nem is tudott róla. Aztán a hadifogságból hazatérőben,
Lavocsniban, egy szűrőtáborban, a személyi adatai felvételekor rájöttek
az ott lévők, hogy hoppá, itt van a mi barátunk, akit mi keresünk, és
aki Raoul Wallenberg kihallgatása során szóba került. A gyereket fogták,
visszavitték a Szovjetunióba, ahol épp olyan nyomtalanul eltűnt, mint
Raoul Wallenberg."
