Láng Benedek: rejtjelek, kódok, titkosírások
Ki fejti meg a diplomata titkos jegyzeteit?
Hertelendy Andor (1894-1962)
a huszadik század első felének volt diplomatája, több európai (Bécs,
Párizs, majd Vichy) és amerikai (Washington) követségen dolgozott.
Mintegy harminc füzetet kitevő naplói izgalmas információt tartalmaznak a
20. század első felének magyar, európai illetve amerikai történelméről
és társadalmáról.
A
naplók olvasása azonban nem mindennapi műveltséget kíván: különféle
részei magyarul, franciául, angolul és németül íródtak. De ha ez a
soknyelvűség nem nehezítené eléggé Hertelendy emlékeinek olvasását, még
egy nagy valószínűséggel saját készítésű írásrendszert is használt,
amelyet eddig senkinek nem sikerült elolvasnia.
Hertelendy Andor, Fairchild amerikai sportrepülőgépe.
Első
ránézésre úgy tűnik, ez nem annyira titkosírás, mint inkább gyorsírás,
ami persze tökéletes titkosírássá válik, hacsak nincsen meg a táblázat,
amelyben a gyorsírás karaktereknek megfelelő betűk szerepelnek. Számos
rendszer létezett, ritkábbak és elterjedtebbek. Könnyen lehet, hogy a
szerző valamelyik elterjedt módszert használta, és egy gyakorlott
gyorsírás olvasó pár perc alatt elolvassa az egészet.
De
az is lehet, hogy maga hozott létre egy olyan gyorsírásos kódrendszert,
mint annak idején Gárdonyi, amelyet csak akkor tudunk elolvasni, ha
rendesen feltörjük. Bármelyik is a helyzet, a szövegben látható egységek
valószínűleg nem betűk, hanem a betűknek megfelelő vonásokból
összeállított szavak helyett állnak.
Hertelendyről
még azt tudjuk, hogy az első világháború után egy ideig a
külügyminisztérium chiffre-osztályán dolgozott, lehetséges, hogy az ott
használt kódrendszer alapján fejlesztette ki a sajátját.
képeket
alaposan megnézve, úgy tűnik, máshogy néznek ki az 1919-es és az
1945-47-es bejegyzések. Sőt, elképzelhető (ez Tokai Gábor észrevétele)
hogy azon az oldalon, ahol csak pár sor titkosírás van a nyílt
szövegben, más tintával (amilyet a 40-es években használt) a szerző
odaírta, hogy hogy festene a két szövegrész az egyszerűsödött
változatban, és ez tulajdonképpen "bilingvis" volna.
A
forrásokat Juhász Katalin doktorandusz juttatta el a részemre,
Hertelendyvel és általában a 20. század első felével kapcsolatos
kutatásait nagyban segítené, ha egy kedves blog olvasó megállapítaná,
milyen rendszerrel készültek a jegyzetek. ...
Megszólal a diplomata titkos naplója (a dekódoló vendégposztja) Szerző: Tokai Gábor
Amikor
a blog gazdája átküldte nekem Hertelendy Andor részben titkosírással
írt naplójának – melynek feldolgozásával Juhász Katalin doktorandusz
foglalkozik – első hat oldalát (melyeket aztán közölt egyik posztjában
is), megrémültem a gyorsírástól, amivel még sohasem foglalkoztam, de még
jobban attól az ornamentális oldaltól, ami bevezeti a blogbejegyzést. A
nyomtatott betűíráshoz szokott európai embert ma is elrettenti
általában az olyan folyóírás, mint pl. az arab, és el sem tudja
képzelni, hogy ezt valaki el is tudja olvasni – illetve mivel tudja,
hogy nagyon is jól olvasható, képtelen hinni abban, hogy ezt ő valaha is
megtanulhatná. Pedig az arab írásnak is hasonló számú jelkészlete van,
mint a mi betűírásunknak, és bizonyára nagyon hamar elsajátítható.
Persze jellemző, hogy egy latin betűs kurzív írás kibetűzésétől senki
sem riad vissza, mivel gyerekkora óta tudja, hogy mik azok az
alapelemek, amelyeket az ilyen kézírásban keresni kell.
A
diktafon elterjedése előtt pedig alapvető követelmény volt bizonyos
szakmákban a gyorsírás ismerete is, tehát az idősebb generáció számos
képviselője talán nevetve kezdene hozzá Hertelendy naplóbejegyzéseinek a
kibetűzéséhez is…
Engem
mindenesetre megrémített első pillantásra, azonban hamar eszembe jutott
Gárdonyi Géza saját "fejlesztésű" titkosírása, ami megjelenésében
nagyon emlékeztet erre az említett első oldalra – különböző cirkalmakból
álló, díszítőelemeknek tűnő rémisztő "valami". A blog létrehozójától
kölcsönkaptam annak idején a megfejtő Gilicze Gábornak a közelmúltban
megjelent könyvét, amely alapján akkor blogbejegyzés is született, és
számomra is egyértelműen kiderült, hogy Gárdonyi titkosírása egyszerű
behelyettesítéses (monoalfabetikus – egyábécés) titkosírás, amelynek az
elemei (még ha kötésben is vannak egymással) az írás kitalálásának
idején történt feljegyzéseken még nagyon könnyen azonosíthatók. A
huzamosabb használat során – ahogy a szerző egyre jobban begyakorolta és
elsajátította a saját, kezdetben még nyilván számára is némiképp idegen
rendszerét – azonban ez mélyreható változásokon esett át, ami által az
eredeti világos szisztéma egyre inkább követhetetlenné vált (amennyire
emlékszem, a megfejtés is a korai írásváltozat alapján vált
lehetségessé).
Gárdonyi
titkosírásának ez a kétarcúsága, a korai és kései változat
megjelenésének látványos különbsége jutott eszembe, amikor az első
félelmeimet félretéve, és alaposabban tanulmányozva az átküldött
írásmintákat, felfigyeltem arra, hogy a közölt második oldalon – egy
1919-es naplórészletben – a szövegtestbe illeszkedő "kalligrafikus"
titkosírás fölött (és alatt) olyan színű tintával, amit a szerző az
1945-47-es további, gyorsírásos naplóbejegyzéseiben használt, ugyanez a
gyorsírás figyelhető meg. Ha ugyanis feltételezzük, hogy Hertelendy a
kései naplójában nem egy bevett gyorsírásra tért át, elképzelhetőnek
látszik, hogy egy saját "fejlesztésű" titkosírásról van szó (a családi
hagyomány egyébként egyértelműen ezt állítja), amelynek a fokozatos
változását illusztrálja a két eltérő írásmód. A "gyorsírásos" jegyzetek
kétségkívül sokkal egyszerűbbnek tűnnek, mint az eredeti "kalligrafikus"
írás, és jóval rövidebbek is, de pl. mindkettőnek a közepén szerepel
egy kipontozott rész… A Gárdonyi-féle példánál maradva: nem
lehetséges-e, hogy a szerző írásstílusa az eltelt közel 30 év során
fokozatosan megváltozott, egyszerűsödött, és azért írta át a saját
naplóbejegyzéseit a későbbinek feltételezett változattal, mert esetleg
már nehézkesen olvasta a feltételezett korai változatot?
Mivel
az egyiptomi írás megfejtését nagyban megkönnyítő rosette-i kövön két
külön nyelven (egyiptomiul és görögül) írt azonos tartalmú szöveg jelent
meg, és azóta az ilyen emlékeket a kutatás bilingvis-nek (szó szerint
"kétnyelvű"-nek) nevezi, jobb híján ezt az elnevezést alkalmaztam a
feltételezhetően azonos nyelvű, de két különböző írással írt szövegre
is, és így jelent meg ez a Hertelendy naplóját
ismertető blogbejegyzésben is. Szerencsémre az időnként nagyon is
"szemfüles" kommentelők nem csaptak le erre a nyilvánvalóan helytelen
szóhasználatra, így még idejében tisztázhatom magam, hogy nem két
különböző nyelven írt feliratra ("bilingvisre") gondoltam ekkor, hanem
valószínűleg azonos nyelvű, de két különböző írásváltozatban lejegyzett
szövegre…
A
"bilingvis" fogalma azonban tulajdonképpen nem csak azt foglalja
magában, hogy két különböző nyelven írt feliratról van szó, hanem
többnyire azt is, hogy két különböző írásrendszerrel
lejegyzett és különböző nyelven írt szövegekkel van dolgunk (ellenkező
esetben megelégedhetnénk a "fordítás" megjelöléssel is). Egy "bilingvis"
felirat előkerülése általában nem is azért jelentős felfedezés, mert
általa egy teljesen ismeretlen nyelvbe kapunk betekintést (néhány
esetben azonban igen, pl. az elámi vagy az etruszk – általában
rokontalan - nyelvnél), hanem hogy a segítségével egy teljesen
ismeretlen rendszerű (de ismert nyelvű) írástípus megfejtéséhez kapunk
kulcsot. És bár a rosette-i kő "bilingvis" megjelölése egyértelműen az
egy feliraton szereplő, azonos tartalmú egyiptomi és görög szövegre
utal, a jelentősége mégis leginkább abban állt, hogy hozzájárult egy
ismert nyelv (az egyiptomi, amelynek legalábbis a kései változata, a
kopt ismert volt) ismeretlen írású lejegyzésének megfejtéséhez.
A
Hertelendy Andor naplójában egymás mellett megjelenő, különböző írású,
de valószínűleg azonos nyelvű titkosításos szövegek viszonyának frappáns
megjelölésére tehát sokkal kézenfekvőbben adódott a "bilingvis"
kitétel, mint ahogy végig lehetett volna gondolni ezzel kapcsolatban a
megnevezés pontos jelentéstartalmát. A kérdés lezárásaként (ami
látszólag túl nagy teret nyert a bejegyzésben – azonban mivel egy olyan
blogban kapott helyet, amelyik voltaképpen az emberi nyelv absztrakt
lekódolásáról szól –, mégis talán nem volt fölösleges) érdemes még arra
is felhívni a figyelmet, hogy a "bilingvis" rosette-i kő nemcsak az
egyiptomi hieroglifák megfejtéséhez jelentett kulcsot. A felirat ugyanis
a görög írással írt szöveg mellet két, azonos nyelven, de két teljesen
eltérő írásváltozatban adta vissza az egyiptomi nyelvet: hieroglif
írással – ami tulajdonképpen a mi nyomtatott szövegünknek feleltethető
meg –, és démotikus írással, ami pedig a mai fogalmaink szerinti
"kézírás". Ez pedig az eredeti elképzelésem szerint némileg hasonló
viszonylat, mint ami Hertelendy naplójának említett oldalán a korai és
későbbi változatban leírt, azonos tartalmú és azonos nyelvű titkosírásos
szöveg…
Mindenekelőtt
ellenőriznem kellett, hogy vajon a még csak ötletszerű feltételezésem
megállja-e a helyét, azaz bizonyítható-e valamilyen módon, hogy a két
írás ugyanazt a szöveget adja-e vissza? Szerencsére a szerző mindkét
írásváltozatban jelöli a szóközöket (mint később látni fogjuk, ez
valóban óriási szerencse), nem volt tehát nehéz egymás mellé illeszteni a
két feliratot (aki ellenőrizni szeretné: a középső két sorban a jobb
oldalon a szkennerem meghibásodása miatt három szó lemaradt...):
Világosan
kiderül ebből, hogy azonos pozícióban következetesen azonos jelalakok
szerepelnek mindkét írásban. Tanulmányozva a későbbi naplóbejegyzéseket
(a blogbejegyzésben közölt utolsó négy oldal 1945-ös és 1947-es
dátumokkal) az is feltűnt, hogy itt a szerző kizárólag csak a
tulajdonneveket írja latin betűkkel. Ha a Gárdonyi-féle írás
"fejlődéselméletét" vesszük alapul, erre pl. egy jó magyarázatnak
kínálkozott az, hogy amíg az eredeti "kalligrafikus" írás világosan
elkülönülő alapegységekből – betűkből – tevődik össze, a begyakorolt,
későbbi írás már egyszerűsít, összevon, kihagy, ahogy ez egy
gyorsírásról feltételezhető is. A kései írásban tehát valószínűleg már
nem különülnek el a betűk, ill. nincs mindegyik jelölve, tehát egy
tulajdonnevet egyszerűen képtelenség már ezzel a rendszerrel "betűhíven"
átírni, ezért van szükség a latin betűs átírásra.
Mindez
jó kiindulási alapnak tűnt: ha elegendő írásmintát sikerül a naplókból
kigyűjteni, ahol egyrészt szerepel a feltehetően ABC-rendszerű eredeti
titkosírás, valamint a gyorsírásszerű kései megfelelője, akkor egyrészt
elegendő mennyiségű korai írásminta elemzésével elkülöníthetőek az "ABC"
elemei – és kis körültekintéssel ez megfejthető –; másrészt pedig
összeállítható egy "szótár" a gyorsírásos kései írás szavairól, amit
viszont önmagában (mivel már nem jelöl minden hangot) nagyon körülményes
és hosszadalmas lenne megfejteni, viszont az elemeire bontható (és így
valószínűleg megfejthető) korai írás értelmezésével a szótártételek
másik fele (a kései írás összevont alakjai) is megfejthető.
A
blog elindítójának közvetítésével azt kértem Juhász Katalintól, hogy
küldjön még olyan oldalakat, ahol a két írástípus együtt jelenik meg.
Azt is kértem továbbá, hogy egyrészt a lehető legkorábbi titkosírásos
jegyzetekből küldjön (mert a korábbi blogbejegyzésben elsőként közölt
oldalról azt feltételeztem – a sormintaszerű jellege, valamint az
ismétlődő azonos jelcsoportok alapján –, hogy ez inkább egy "gyakorló"
oldal, ami feltehetően nem tartalmaz összefüggő, nyelvtanilag értelmes
szövegrészeket, így az elemzés szempontjából jórészt haszontalan
szövegminta), másrészt pedig hogy küldjön az 1919 és 1945 közötti
időszakból is fotókat, hogy a titkosírás fokozatos változását
regisztrálhassam. A kérésemre meg is érkezett kb. 30 oldalnyi anyag
(mind 1919-es naplóbejegyzés), amiből már el lehetett kezdeni dolgozni.
Először is szisztematikusan egymás alá írtam a két írás szavait egy
későbbi "szótár" kialakítása céljából, majd elkezdtem vizsgálni a korai
írás "szavait": előfordulásaikat számoltam, hogy világosan kitűnjenek a
leggyakrabban használt szavak; jelalakok szerint rendeztem őket, hogy
körvonalazni lehessen az elkülönülő alapegységeket. Íme egy minta a
vizsgálataimból:
(Mint
később kiderült, a legtöbbször előforduló szavak valóban a
leggyakoribbak a legtöbb nyelvben – bár ez a szöveg tartalmától is függ
némileg -: "és" 14-szer, "h = hogy" 9-szer, "csak" 7-szer, "volt",
"ott", "de" 5-ször, stb.)
Ám
ekkor váratlan fordulat következett… Mint kiderült, Katalin véletlenül
összekevert két naplót, és tévedésből nem a legkorábbi szövegeket kaptam
meg. Most egy újabb adag fotót küldött, amelyek korábbról, 1918-ból
származtak; valamint néhány oldalt a köztes időszakból, 1938-ból. A
korábbi anyagból kiderült, hogy létezik egy újabb, harmadik
írásrendszer, ami első pillantásra csak annyiban különbözik a
"kalligrafikus" írástól, hogy a jelek nem átlósan emelkedő vagy süllyedő
vonalban kapcsolódnak egymáshoz, hanem vízszintesen (ez utóbbi minden
jelet egy elméleti vízszintes vonal mentén kapcsol össze, ahogy Gárdonyi
eredeti írástervezete is; míg az előbbi a jelek alsó vagy felső végéhez
illeszti a következő jelet, ahogy Gárdonyi írásának későbbi változata
is), valamint hogy még ebben az évben áttért a "kalligrafikus" írás
használatára. A későbbről származó oldalak alapján viszont az vált
világossá, hogy még ekkor is a "kalligrafikus" írást használta
(változatlan módon), amiből logikusan következett, hogy nem az írás
lassú evolúciójáról van szó, mint Gárdonyi esetében, hanem valamikor
1938 februárja és 1944 októbere (mint azt a legújabb küldemények
pontosították) között egy újabb írásrendszert talált ki magának (nyilván
az elmúlt 30 év tapasztalatai alapján). A köztes időszakból azonban nem
ismerünk titkosított naplóbejegyzéseket - aminek az okát csak
találgatni lehet -, mindenesetre tehát minderről pontosabb információkat
a naplók nem adnak.
Váratlan
fordulatok voltak tulajdonképpen ezek is, mert darabjaira hullt minden
korábbi feltételezésem; az igazán váratlan fordulat viszont az volt,
hogy a szerző elővigyázatlanul kulcsot adott mindkét korai írásához, és –
mivel ezeknek megvolt a "fordítása" a kései írásával – a kései írásához
is… Az hamar kiderült, hogy valamilyen okból minden korábbi bejegyzését
átírta a legújabb titkosírással – amelyben mint láttuk, a
tulajdonneveket latin betűkkel írta le. Nos, ezeknél az átírásoknál is
előfordult, hogy bizonyos jelcsoportok fölé latin betűs tulajdonneveket
írt, ám az ilyen esetekben gondosan átsatírozta az eredeti kódot, nehogy
ez alapján vissza lehessen fejteni azokat. Teljesen érthetetlen módon
azonban az 1918-ból származó oldalakon időnként teljes szövegrészeket
írt át latin betűkkel, magyarul… (A legkézenfekvőbb magyarázatnak az
tűnik - a latin betűs átírás tartalmát tekintve -, hogy utólag maga sem
értette, hogy annak idején ezeket a szövegrészeket milyen megfontolásból
titkosította a teljesen ártalmatlan tartalmuk ellenére, és talán
ösztönösen "fordította le" ezeket a szakaszokat latin betűs átírással. A
naplórészletek elég közel vannak ahhoz, hogy feltételezzük, hogy az
átírásuk ugyanazon a napon, ugyanabban a munkafázisban történt, amikor
esetleg a szerző kissé szétszórtabb volt.) Két ilyen oldalon, ahol a
vízszintesen haladó legkorábbi titkosírását alkalmazta, a kék tintával
átsatírozott kódolt szövegrészek fekete tintával írt jelei nagyjából
áttünedeztek, ami alapján ezt az írást kisebb erőfeszítéssel ki lehetett
kódolni. Erre talán nem számított a szerző, ám az végzetes hanyagság
volt a részéről, hogy az átlósan haladó, "kalligrafikus" írással írt
újabb két oldalon a latin betűs átírás alatti szöveget egyszerű
hullámvonallal húzta át (ez talán ismét Hertelendy aznapi
dekoncentráltságára utal), ami által az átírás a legkisebb erőfeszítésbe
sem került! És természetesen a kései írásrendszerrel való átírás miatt a
fentebbi kulcsok alapján már értelmezhető két írásváltozat segítségével
ennek a dekódolása sem jelentett különösebb akadályt. Tehát bár most
már el tudjuk olvasni a titkosított szövegeket, ezek nem "megfejtve"
lettek, hanem kulcsok alapján "dekódolva"…
Akkor
tehát, hogyan épülnek fel ezek a titkosírások? A két legkorábbi írás
egyértelműen betűírás, és bár hasonlítanak első ránézésre az
alkotóelemeik (és vannak is közös, ill. részben közös jeleik), mégis két
külön rendszert alkotnak. A legmeglepőbb azonban talán az (legalábbis
számomra, aki egészen másképpen képzeltem el a működését), hogy a
gyorsírásos rendszer eredetileg ugyancsak betűírás, mert minden egyes
hangot kiír, azonban csak a mássalhangzókat (plusz az i-t) köti
egymáshoz, a magánhangzókat pedig felül- ill. alulpontozással jelöli.
Rendkívül hasonló ez a megoldás az arab (és a héber) íráshoz, és mivel a
jelek is végtelenül leegyszerűsítettek, az írás összbenyomása is
kifejezetten erre emlékeztet. Közvetlen párhuzam ugyan nem fedezhető fel
annak a jeleivel, azonban nem zárható ki, hogy a világlátott és több
nyelven beszélő Hertelendy részben az arab írás hatására alakította ki a
saját rendszerét (de talán elég lehetett ehhez a környezetének egy erre
vonatkozó tréfás megjegyzése is). Nem véletlenül írtam azonban azt,
hogy "elvileg" betűírás, és nem véletlenül használtam következetesen
vele kapcsolatban a "gyorsírás" kifejezést sem, ugyanis egy-egy
magánhangzót már a korábbi szövegek átírása során is elhagy, az
1945-47-es naplójegyzetekben pedig teljességgel hiányzik a magánhangzók
jelölése. A szerző talán éppen a korábbi titkosított szövegrészek
átírása során vette észre, hogy amikor - visszaolvasva az átírását -
rájött, hogy helyenként elfelejtette kitenni a magánhangzók jelölését,
azt tapasztalta, hogy a mondanivalója így is egészen jól érthető.
Akárhogy is történt, nagyjából 1944 Karácsonya táján teljesen áttért a
magánhangzókat nem jelölő titkosírásra, és ezek szerint folytatta a
korábbi naplóbejegyzéseinek az átírását is. És hogy a magánhangzók
elhagyásának jelentősége a titkosítás tekintetében a szerzőben nagyon
is tudatos felismerés volt, azt az bizonyítja, hogy utólag még az
1944-ben írott titkos gondolatait is átírta (és ezzel le is takarta
azokat) magánhangzók nélkül. (Talán nem teljesen érdektelen itt
megemlíteni, hogy az egyiptomi írás(ok) használói, ill. a kutatás
szerint legalábbis elvi szinten ebből származó betűírás - az ún.
proto-sínai és föníciai - évszázadokig, sőt évezredekig nagyon jól
boldogultak a magánhangzók jelölése nélkül. A magánhangzók utólagos
jelölése - felülpontozással - kései jelenség a héber és az arab írásban.
A titkosítás történetének egyik vonulata egyébként ugyanilyen -
fordított előjelű - párhuzamba állítható a történeti
írásfejlődéssel...).
A
magánhangzók elhagyásával a szerző lényegében teljesen véletlenül, de
egy szinte tökéletes, megfejthetetlen írást alkotott meg…Véletlenül,
mert egyébként számos amatőr hibát elkövetett, ha egy megfejthetetlen
írás létrehozását célozta volna meg. Most ne is beszéljünk arról, hogy bennhagyta a "kulcsokat" a szövegben… Már az óriási hiba, hogy
kezdetben a nyílt szövegben csak néhány szót kódol: a megfejtőnek
pillanatnyi kétsége sem lehet a titkosított szöveg nyelvéről és a
hozzávetőleges tartalmáról sem. Az nagyon jó "húzás" tőle, hogy a
legkorábbi rendszer nem jelzi direkten (térközzel) a szóközöket, ám a
legkorábbi írásának ezt az előnyös tulajdonságát hamar elhagyja, a
későbbi titkosírásaiban már nem alkalmazza. A folyóírás is kétségkívül
nagyon jó ötlet (akárcsak Gárdonyinál), bár ez csak egy kevéssé
gyakorlott kódfejtőt riaszthat vissza. Ám a jelek végletekig való
leegyszerűsítése (az egyszerű ívek annyira összefolynak, hogy
képtelenség megállapítani bennük a határokat), és a magánhangzók
elhagyása öntudatlanul is a megfejthetetlenség irányába mutat. Ha ez még
társulna a szóközök elmaszkolásával, mint a legkorábbi rendszerben,
valamint még a latin betűs tulajdonnevek sem adnának (a nyelv
azonosítására egyébként semmilyen) támpontot, tényleg megfejthetetlen
írást hozott volna létre…
Egy
gyakorlott kódfejtőt azonban a kései írás a jelen állapotában nem
riasztana vissza. A szóhatárok jelölése miatt "kód"-ként (mint legkisebb
önálló egységekként) lehet kezelni a szavakat; lehet vizsgálni a
gyakran előforduló jelcsoportokat, és jelentést tulajdonítani nekik a
minden nyelvben leggyakrabban előforduló szavak alapján; lehet rendezni a
jelcsoportokat a formai hasonlóság alapján, melynek során egymás mellé
kerülnek az azonos tövű, de különböző toldalékú egységek; vagy más
rendezés szerint az azonos toldalékú, de különböző tövű egységek, és ez
alapján be lehet határolni a nyelv típusát (esetleg magát a nyelvet), ez
alapján lassan szinte "maguktól" alapegységeikre bomlanak a
differenciálatlan egységekként kezelt "kódok"; végül pedig a latin betűs
tulajdonnevek ún. "betörési pontokat" adhatnak a szöveg tartalmára
nézve. Rendkívül fáradságos, kínkeserves munka, esetleg éveket vesz
igénybe, de elvileg nem feltörhetetlen. Csak örülhetünk, hogy a szerző
elővigyázatlansága mindezt fölöslegessé tette…
De lássuk végre, hogyan épül fel a három rendszer! Íme az összehasonlító jeltáblázatuk (a kutatás aktuális állapota alapján):
A
jelek kialakításánál a szerző részben törekedett a korábbi
rendszerekkel való összefüggésre (vagy pedig egyszerűen csak
öntudatlanul is befolyásolta ez, amint a fentebbi táblázatból is
kiderül), részben pedig a hangtani logikára; a formai összefüggéseket az
alábbi táblázattal szeretném megvilágítani:
Mindez
azonban így talán túl absztrakt az olvasó számára, ezért mellékelek
egy-egy szövegrészletet a három írásból. A legkorábbi rendszer működését
ez alapján lehet elképzelni (az írásrészlet az egyik fentebbi oldal
legalsó sorában tanulmányozható eredetiben):
A későbbit ezzel a példával szeretném illusztrálni:
A
legkésőbbit pedig ezzel a mintával (ez az előző szövegrész eredeti
folytatásának kései írásmódú átírása, ahol a kihagyásokat az előző
rendszer minden hangot jelölő írásváltozata igazolja; az oldal az előző
blogbejegyzésben másodikként közölt naplórészlet):
Végül
pedig: mi az, amit a szerző titkosítani szeretett volna? Úgy tűnik,
alapvetően magánéleti "titkokat" szeretett volna elrejteni. Íme egy
példa a legkorábbi titkosírásból (az idézet első fele a fentebbi
naplóoldal legalsó sorában eredetiben is tanulmányozható; – az átírásban
a titkosított szövegrészek kurzívval vannak szedve):
"Rólam
álmodott, nem érezte magát jól itt, Polában keresett engem mindenfelé,
kérdezősködött, de hiába. Három hétig volt ő Oniolában, míg én
Triesztben voltam."
Ezeknél
a részeknél az ember tulajdonképpen nem is érti, hogy miért kellett
hirtelen átváltania a szerzőnek a titkosírásra… Amikor azonban hatalomra
jut a Tanácskormány, váratlanul megszaporodnak a politikai okokból
eltitkolt szövegrészek, pl. (ez az oldal az első közlés második oldalán
tanulmányozható eredetiben):
"Rettenetes
a helyzet: négyszemközt mindenki diktatúraellenes, és mégsem sikerül
semmi… Gábor Baján van a Komáromon – legalább ő … Irigylem és sajnálom, h
nekem nem szóltak ezekről a dolgokról, különben ott volnék most én is."
(Baja
az antant megszállási övezetébe tartozott ekkor, a Komárom pedig
bizonyára egy folyami hadihajó neve volt – a hajók névadása még ma is
hasonló gyakorlatot mutat.)
Egy
1938-ból származó szövegrészlet újból csak magánéleti dolgokat tárgyal
(ezt a szövegrészt teljes egészében közöljük fentebb, két egymás alatti
oldalon, közbevetve egy harmadik fotót a kései rendszerrel való
átírással – amit a szerző, az általános gyakorlatával szemben, ti. hogy
az átírást tartalmazó papírszeletet ráragasztja az átírt szövegre, ebben
az esetben visszahajtható beillesztett lapocskával oldott meg –; és
elárulom, hogy nem érdektelen kibetűzni a gondolatmenet szempontjából
kitérőt jelentő, és ezért itt elhagyott, (…)-vel jelzett részt sem…):
"Egyedül
vagyok itt. Szombaton találkozom csak Antonban Sk [Skee]-val, aki
elment már múlt szombaton Svájcba. Elment skízni két hétre Tir Jánival,
kivel már egy éve van viszonya. Nekem igen fáj még mindig ez és
megszokni nem tudom, de nincs más lehetőség mint tűrni. Kész volnék
válni is tőle, ha nekem adná a gyerekeket! De ezt ő nem akarja. Talán
jobb is így. (...) Igaz, h én is már híján vagyok minden hévnek vele
szemben, de mégis sajnálom, h házasságunk nem lett az az ideális dolog,
melyet terveztem."
A
kései naplóbejegyzések értelmezése egyelőre nagyon nehéz a magánhangzók
elhagyása miatt (kb lyn nhz mnt nnk szvgnk z rtlmzs!). A francia
datálás miatt (pl. Mars 1947) felmerülhet, hogy akár már nem is magyarul
vannak írva. Az 1945 év elején készült bejegyzés azonban még biztosan
magyarul íródott (ez az oldal az első blogbejegyzés ötödik fotóján
tanulmányozható eredetiben):
" 1945. Jan.
1. H(a)jn(a)li 5k(o)r f(e)l j(ö)tt iv(o)n [Yvonne] h (a "hogy"
rövidítése már a korai naplóbejegyzésekben is) b(o)ld(o)g [új évet]
kív(á)nj(o)n. R(ö)gt(ö)n itt ig(e)n k(e)dv(e)s igy(e)kszik l(e)nni ő és
j(ó)l m(eg) v(a)gy(u)nk. J(o)bb itth(o)n."